Az utóbbi egy-két hét folyamán több szerbiai lapban olvastam, rádióban hallgattam, tévében néztem a mezőgazdaságról szóló riportokat, s ezek mindegyikének az volt a tanulsága, hogy a mai nehéz nemzetközi helyzetben ennek az egy gazdasági ágnak van egyedül lehetősége megtartani, sőt növelni a termelését, s csak ennek aktív a külkereskedelmi mérlege. Az a helyzet ugyanis, hogy nemcsak Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország nyitott a nyersanyagaink és feldolgozott termékeink iránt, nemcsak ebbe a három országba szállíthatunk vámmentesen, hanem az EU-országok is hagytak jóvá kiszállítható mennyiségeket, ugyancsak vámmentesen.
Nos, ha így van, akkor teljesen érthetetlen az a politika, amelyet ebben az országban szinte a szó szoros értelmében a mezőgazdaság, az agráripar iránt tanúsítanak.
Lássuk először a keleti oldalt. Oroszországba vámmentesen volt szállítható tőkehús és húsáru, cukor, csokoládé, édesipari termék, szörp, sör, bor, gyümölcs és zöldségféle, de közben folytak a tárgyalások a kedvezmények meghosszabbításáról, s mint hírlik, sikeresen zárultak. Nemcsak arról van szó, hogy ezek a cikkek simán kiszállíthatók, hanem arról is, hogy például Moszkvában, Krasznodarban, Kurszkban és még egy-két központban szerbiai vállalkozók rendes és raktáráruházakat, hűtőházakat építhetnek, ahol a felsoroltakkal együtt más cikkeket is el lehet adni, például tiszta alkoholt, pezsgőt, dohányárut stb. Mi több, megnyílt annak lehetősége, hogy a szappan, a bútor, a gyapjúáru, a szőnyeg, az ágybetét is felkerüljön a listára. Az sem lehetetlen, hogy egy sor műszaki cikk, konyhaberendezés, gyógyszer, traktor és gépkocsi az Oroszországban eladható termékek közé kerüljön. Ha beindul az üzlet Oroszország felé, mehet majd a hozzá ''hű” Fehéroroszországba meg a kevésbé hű, de az útközbe eső Ukrajnába is.
Mi az, amit az oroszok követelnek? Az, hogy az oda kivitt áru minősége folyamatosan kiváló legyen, ne legyen hiány soha semmiből. Persze, mondhatnánk, az ilyen kiszállításnak nem lenne akadálya, ha nem privatizáljuk és szaggatjuk darabokra az egykori nagy mezőgazdasági-élelmiszeripari kombinátokat, mert azokból néhánynak kellene csak szövetkeznie ahhoz, hogy vállalják a szükséges beruházásokat. Most viszont, immár vannak ugyan nagy fölbirtokosaink, de ők a kombinátok egyes, nekik tetsző darabjait vették meg, a földek és az üzemek zöme viszont apró ''vállalkozók” kezébe kerültek, akik ,,elfelejtik' kifizetni a munkásaik bérét és járulékait, képtelenek működtetni azt a gazdasági tevékenységet, amit átvettek, sőt az esetek jó részében széthordták az egykori birtokok és üzemek gépeit, berendezéseit. Persze, lehet ezen siránkozni, ám ha Állam atya tisztában van a kínálkozó lehetőségekkel, s külön azzal, hogy a mai válságos években egyedül a mezőgazdaság képes aktív külkereskedelmi mérleget elérni, miért nem veszi kezébe a dolgokat oly módon, hogy a sokszor hangoztatott hiteleit olyan összefogások, társulások megvalósítására irányítsa, amelyek képesek elfoglalni az olyan nagy befogadóképességű piacokat, amilyen az orosz. Ne kelljen azt konstatálni a mérlegek elkészítésekor, hogy a lehetőségeknek harmadát, negyedét sem használtuk ki. Egyesek, csendesen, azt is megjegyzik, hogy a hatalmas mennyiségű orosz kőolaj- és gázbehozatalt legkönnyebb lenne mezőgazdasági termékekkel kifizetni.
És mi a helyzet a Nyugattal? Az ottani üzletemberek szerint is, ha jó minőségű és kellő mennyiségű mezőgazdasági terményt és terméket vagyunk képesek kiszállítani, ez az ágazat rejti a lehetőséget, hogy a bruttó nemzeti termék tekintetében aktív mérleget mutasson fel. Az EU ugyanis kedvezményes vámmal és anélkül hajlandó Szerbiától borjúhúst, bort, gyümölcslevet, cukrot, friss gyümölcsöt, főzelékfélét, különféle magvakat, sőt állati takarmányt is venni, ha azok nem tartalmaznak a Nyugaton - egészségi okokból - tilos anyagokat. Még azt sem követelik meg, hogy a kiszállító rendelkezzék az úgynevezett HACCP szabvány-igazolással, de ne forduljon elő, hogy az ottani ellenőrök tilos anyagokat találnak az áruban. Ez azt jelenti, hogy hajlandók megbízni bennünk mindaddig, amíg tiszta árut adunk és tisztességesen kielégítjük követeléseiket.
Ezek a kedvezmények immár több mint egy éve érvényesek. S vajon mi hogyan éltünk velük? Úgy, hogy tavaly az engedélyezett 8700 tonna borjú- és növendékmarhahús helyett 2000 tonnát, a 180 000 tonna cukornak meg a 63 000 hektoliter bornak a felét se szállítottuk le, de nem jobb az arány a gyümölcs és a főzelékféle tekintetében sem. A cukorgyárak arra panaszkodnak, hogy a paraszt nem akar cukorrépát vetni, a borgyártók meg arra, hogy képtelenek az apró, párholdas szőlőkből előállítani a kért és mindig egyforma minőségű borokat.
Elkótyavetyéltük nagy birtokainkat és kombinátjainkat. Az új birtokosok büszkék ugyan szerzeményükre, ha érdeküket veszélyben érzik, suba alatt képesek kartelekbe és monopóliumokba tömörülni, ám a hasznos társulásokat kialakítását irigykedésük megakadályozza. Nos, jót tenne Állam atya, ha ezeket verné szét, kikényszerítve belőlük az jól felfogott országos érdekek érvényesítésének támogatását. Hiszen van erre törvényünk és vannak megfelelő ellenőrző szerveink is, csak becsülni, elismerni kellene ezek munkáját, amire mindeddig, különféle párt- és ''hazafias” érdekek miatt nem került sor.
Szép dolog, hogy mezőgazdasági minisztériumunk kedvezményeket, térítményeket ígér és jórészt ad is a termelőknek. De az említett lehetőségeket figyelembe véve talán jobban tenné, ha az olyan társulásokat támogatná hiteleivel és adományaival, amelyek képesek a Nyugat és a Kelet által kívánt árut megfelelő minőségben és mennyiségben előállítani.