Aztán következik egy viharos időszak. Egy időszak, melyben hirtelen önállóvá válik a kicsi. Aranyos babából szófogadatlan, hisztériás totyogó lesz. Sok szülő hiszi azt ilyenkor, hogy valamit végleg elrontott, mert a gyermeke egyáltalán nem fogad szót. Ám ez az időszak is elmúlik, és marad egy gyerek, aki vagy szófogadó, vagy nem, attól függően, hogy milyennek neveltük.

A szófogadó gyerek jó — gondolják a szülők. Mert nekik az volna az ideális, ha a gyermek azt tenné, amit ők mondanak. Csakhogy a gyerek néha nem akarja azt tenni. Saját véleménye van. És ez így van jól. Ha ugyanis mindig mindenben egyetértene, akkor nem volna gyerek. A jó nevelés lényege nem az, hogy rávegyük a kicsit minden utasításunk elvégzésére, hanem hogy megtanítsuk rá: bizonyos esetekben a saját véleménye érvényesülhet, máskor pedig együtt kell működnie, mert ez az ő és/vagy a mi közös érdekünk.

Mit értünk szófogadáson?

A legtöbb szülő azt, hogy ha valamit kér a gyerektől, akkor az elsőre megcsinálja. Pedig valójában sok helyzetben várunk el szófogadást a gyermekünktől, ezért mindegyikre más lesz a reakciója, és más lehet a mi megoldásunk is.

Íme néhány példa:

Zolika a postán áll a sorban az anyukájával, de idővel elunja magát, és szaladgálni kezd. Az anyukája rászól, ám ő nem hagyja abba.

A többség reakciója erre az, hogy rászól a gyerekre, akár tízszer is, aztán megfogja a kezét, és ráparancsol, hogy nyugodjon le. Zolikának meg kell tanulnia, hogy a postán nem szaladgálunk — ez nyilvánvaló. Vagy mégsem? Mert Zolika tízévesen már nem fog szaladgálni a postán akkor sem, ha háromévesen ezt nem tanulta meg. Lehet, hogy jobb lenne inkább figyelembe venni, hogy még csak hároméves, és magunkkal vinni egy kisautót meg egy mesekönyvet a sorban állás idejére. Esetleg ha Zolika már egy kicsit nagyobb, akkor fekete-fehér-igen-nemet vagy barkochbát játszani vele, amíg a sorban állunk. Így nem fog unatkozni, nem fog szaladgálni — később pedig már fegyelmezés nélkül is be fogja tartani a postai „játékszabályokat”.

Zolikát megkéri az anyukája, hogy tegyen rendet a gyerekszobában, de ő nem hajlandó rá.

Tipikus hiba: a gyerek éppen el van mélyülve valamiben, amikor odamegyünk hozzá, és rászólunk, hogy rakjon rendet. Vagy takarítás közben a gyerekszobába érve ráförmedünk, hogy milyen hanyag... A gyerek azt látja, hogy kizökkentik a játékból, amikor éppen beleélte magát, nem hagyják nyugton, folyton letolják, amiért felfordulást csinál, és a legváratlanabb időpontokban közlik vele, hogy rendet kell raknia.

A megoldás nagyon egyszerű: találjuk ki a rendrakásra vonatkozó szabályokat. Ültessük le a csemetét, és beszéljük meg vele őket. Például akkor vehetsz elő új játékot, ha a helyére tetted a másikat, vagy minden este lefekvés előtt eltesszük a játékokat. Akadnak kivételek is, például ha éppen megépítette álmai vasútvonalát vagy legóházát, az megmaradhat néhány napig, amíg játszik vele.

Az első néhány napban fontos, hogy ne csak kiadjuk a feladatot, hanem mi is vegyünk részt a rendrakásban. Amíg, mondjuk, eltesszük a legókat, kérjük meg a gyerkőcöt, hogy ő addig a plüssállatokat rakja a helyükre.

Három-négy éves koráig csak kisebb feladatokat adjunk neki. Tedd be a kisautókat a dobozba! Válogasd ki a piros kockákat! Tegyél a helyére három játékot! Ők még nem értik az olyan komplex feladatokat, mint amilyen a rakj rendet a szobádban utasítás.

A rendre való nevelés egyébként nem csak a rendrakásról szól. Hosszú távon azt kell megtanulnia a gyermeknek, hogy egy helyen tartsa a holmiját, tudjon rá vigyázni, mindent a helyére tegyen vissza, mert erre később az iskolában nagy szüksége lesz. Ez azonban csak úgy valósulhat meg, ha a lakásban mindennek megvan a maga helye, ha mi is rendszerezzük a dolgainkat, és erre tanítjuk a gyermeket is. Ha azt látja, hogy az édesapja a földre dobja a piszkos ruháját, ne várjuk, hogy ő a szennyeskosárba tegye.

Zolika hisztériázik, amikor el kell indulni az óvodába.

Ilyenkor lehet szépen kérni, még szebben kérni, vitatkozni vele, érvelni az óvodai élmények mellett, és végül, hosszú huzavona után nagy nehezen rátuszkolni a kabátot, a cipőt, kitessékelni az ajtón, visszaszaladni az elmaradhatatlan kismackóért, és aztán elvonszolni az óvodába. Ez a helyzet azonban nem azért alakul ki, mert a gyermek utálja az óvodát, esetleg ott sérelem érte/éri, hanem mert a gyerek érzi, hogy nem vagyunk túlzottan határozottak az óvodába menés dolgában. Látja, hogy lehet húzni az időt, és hát mennyivel jobb otthon lenni anyával, mint az oviban nélküle. Anya is bizonytalan egy kicsit, mert ő is szívesebben tartózkodna otthon, és megfogalmazódik benne a gyanú, hogy az óvoda esetleg nem is olyan jó a kisfiának. Zolika pontosan érzi ezt a bizonytalanságot, ezért megkezdődik a játszma, mely minden reggel újra meg újra megismétlődik.

Anyának azonban csak annyit kell tennie, hogy reggelente szigorúan betartatja a „menetrendet”. Nincs reggeli tévézés, sem játék. A program: öltözés, reggeli, fogmosás, cipő, kabát és indulás. De vannak engedmények is. Zolika például eldöntheti, hogy a zöld vagy a kék pulcsiját akarja-e felvenni, vagy hogy a mackóját vagy a nyusziját viszi-e magával. Zolikának immáron eszében sincs hisztériázni, mert anya határozottságával nem tud vitatkozni, az önállóságát pedig kiélheti más területeken.

Zolika nem akarja megfogni az anyukája kezét az utcán.

Amikor Zolika még kicsi, éppen megtanult járni, örül, hogy már önálló „nagyfiú”. Dehogyis kell neki anya! Fogalma sincs még a veszélyekről, melyek az utcán leselkednek rá, azokat nekünk kell megmutatnunk. Az a cél, hogy ne szaladjon oda a harapós kutyához, ne rohanjon ki az úttestre, ne tűnjön el egyedül a tömegben. Nem azt kell neki megtanítanunk, hogy mindig fogja a kezünket — hiszen a parkban, ahol nincs autó, nincs tömeg, nincs harapós kutya, szabadon mozoghat —, hanem azt, hogy ezekre a dolgokra figyelnie kell, mert veszélyesek, és anya meg tudja védeni tőlük. Vegyük fel Zolikát, mutassuk meg neki a harapós kutyát, nézzük meg a nagy autókat az út szélén állva, és a sok embert, aki elsodorhatja a tömegben. Ha újra meg újra elmondjuk, hogy ez veszélyes, meg fogja érteni, és magától kapaszkodik a kezünkbe, mert majd úgy érzi magát biztonságban.

Nem mindegy, hogyan kérjük...

Vannak mondatok, melyeket folyton-folyvást hajtogatunk a gyereknek, de ő mégsem csinálja azt, amit mondunk. Nem azért, mert szófogadatlan, hanem mert nem érti. Nem érti, mit akarunk, mert azt mondjuk neki, hogy rakjunk rendet, de valójában azt várjuk, hogy ő tegyen rendet a szobájában — annak ellenére, hogy többes szám első személyt használtunk. Akkor anya miért nem csinál semmit? Ha ehelyett konkrétan azt mondanánk, hogy fogd a legókat, és tedd be őket a dobozba, vagy például öltözz fel, akkor sokkal egyértelműbb lenne, mit várunk tőle. A gyerek számára a többes szám első személyében szóló utasítás nagyon általános. Sokkal jobban megérti a közvetlenül neki szóló mondatokat.

Udvariasságból és az utasítástól való félelemből sok szülő elköveti azt a hibát, hogy túlzottan is kedveskedik a gyerekkel. Azt mondja, öltözz fel, kérlek szépen, vagy most már feküdj le, légy szíves! A gyerek ebből azt érzi, hogy anya/apa bizonytalan, és nem lesz semmilyen következménye annak, ha még nem öltözik fel, vagy játszik egy kicsit lefekvés előtt.

Hasonlóan bizonytalan akkor is, amikor azt mondjuk neki, hogy most már késő van, aludj szépen! De hogyan kell aludni? Mondjunk helyette inkább olyat, amiből tudja, hogyan kell: feküdj le, és csukd be a szemed!

A varázsszavak azonban nem elegendőek. A gyerekek akkor lesznek szófogadóak, ha megtanulják, hogy bízhatnak a szüleikben. A szófogadásnak ugyanis nem a büntetéstől való félelemből vagy a feltétlen megadásból, hanem a szülőben való bizalomból kell erednie. A felmérések ugyanis azt mutatják, hogy azok a négy-öt éves gyerekek szófogadóbbak, akik első évükben szorosabb kapcsolatot alakítottak ki a szüleikkel. A szófogadás tehát ott kezdődik, hogy a szülő képes-e szót fogadni a néhány hetes-hónapos csecsemőnek, amikor a pici testközelségre, babusgatásra vágyik, vagy éjszaka felsír. Jó hír azonban, hogy soha nincs késő váltani, és a parancsolgatás, fenyegetés, büntetés helyett elkezdeni bizalmat építeni a gyermekünkben.