Dér Zoltán irodalomtörténész, Szabadka:
Kosztolányi pályakezdésének éveiben került föl egy tunya szellemiségű vidéki városból a még mindig a millennium bódultságában élő fővárosba, nem sokkal azután, hogy apja érettségi előtt kicsapatta a gimnáziumból. Nagy hévvel vetette magát bele az irodalmi életbe. Csatlakozott azokhoz a fiatalokhoz, akik a Nyugat köré tömörülve a kissé kopottas nemzeti irodalmat néhány év alatt sikerrel bejuttatták az európai művészet vérkeringésbe. Azok a kortársai, akiknek a költészete egykor az élvonalba tartozott, napjainkban egyre inkább az irodalmi élet peremére szorulnak. Kosztolányi művészete viszont ott maradt a közgondolkodásban. Bizonyára azért van ez így, mert novelláiban és verseiben azokat az emberi kérdéseket feszegette, amelyek az ezred végén is megkerülhetetlenek a művelt ember számára. Ki ne kacérkodna a bohém, a tilos, titkos örömökkel, az örök értelmiség függetlenségével? Ezekről a modern ember számára is fontos érzésekről önmagát őszintén megmutatva mert írni az a Kosztolányi, aki most lenne 120 éves. Mindezt úgy, hogy nem tagadta meg azt az élményréteget, amelynek forrása Szabadkán volt. Maga is ezt vallotta. Ezért mondhatjuk, hogy amit a XX. század legelején a hirtelen nagyvárossá növő Szabadka magából kiforrhatott, legtejesebben a Kosztolányi-mű őrzi. Általa ismeri meg a világ a vidéki kisváros édes-bús, hihetetlenül kegyetlen világát. Romolhatatlan értékké alkotva adta tovább a világnak, amit ettől a várostól kapott.
Pressburger Csaba újságíró, a Symposion folyóirat szerkesztője, Újvidék:
Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral. Esti volt az. A bombázások óta nem láttam, amikor hirtelen, egyik napról a másikra, nyoma veszett. Habár az agyam azt diktálta, hogy nyugalmam érdekében kerüljem el a találkozást, a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Tudni akartam, mi történt vele, amióta nem láttam. Elmondta, hogy a bombázások előestéjén, itthagyván csapot-papot, fölült a bécsi gyorsra, és elhúzta innen a csíkot. Örökre. A magyar-osztrák határon lekapcsolták, mert nem volt vízuma, de később sikerült mégis átslisszennie a zöldhatáron Nyugat-Európába, ahol feketén vállalt ilyen-olyan fizikai munkát. Arra hivatkozván, hogy országában veszélyeztetve érzi magát, idővel legalizálta státusát. Művészi vénájának és nagyszerű meggyőző képességének köszönhetően sikerült festőként eladnia magát és persze képeit. Miközben felfelé ívelő karrierjét ecsetelte, nem győzte mondogatni, hogy én és mindazok, akik maradtak, mennyire hülyék. Ha ilyen jó neki ott, mit keres ismét itthon, kérdeztem. Kész válasszal szolgált: ,,Ez itt maga a pokol, de csak a pokolban van élet.'
Fekete J. József, a zombori rádió magyar adásának szerkesztője:
Az írók dolga tudvalevőleg a kételkedő igazságkeresés. Az írók nem azért vonulnak lakatlan szigetre vagy zárkóznak elefántcsont-toronyba, hogy elzárkózzanak az élettől - noha Kosztolányi szerint ,,az elefántcsont-torony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda' -, hanem a minőségérzéknek a közösségen belüli hanyatlása, a habostorta-kultúra iránti megnövekedett igény űzi őket választott vagy kényszerű magányukba. Lelkesedésre csupán néhány jó könyv ad alkalmat. Nagyon le tud hangolni azonban egy-egy novellapályázat igénytelen anyaga, mert meggyőződésem, hogy a pályázók olyan munkákat küldenek be, amilyeneket olvasni szeretnének. Elkeserítenek az olyan kéziratok, amelyek szerzői azzal áltatják magukat, hogy a betűvetés elsajátítása már íróvá avatta őket. Nem állítom, mint Sneé Péter 1995-ben, hogy a nyolcvanas évektől addig a magyar irodalomban csak humbug született, de bosszant a mániákus dilettantizmus térhódítása, ami azonban nem csupán az irodalomban, hanem a társadalom legkülönbözőbb szféráiban is tapasztalható. Annak azonban örülök, hogy a fiatalok között egyre többen vannak, akik komolyan veszik az irodalmat és elgondolkodnak fölötte, egyre súlyosabb vonulásuk nem marad nyomtalan.
Hicsik Dóra, az újvidéki Magyar Tanszék abszolvense, Szabadka:
Ha üzenne is valamit, nem hiszem, hogy sokan meghallanák. Magunkba fordulva, saját dolgainkba temetkezve hogyan is ismernénk fel a másik embert? Esti Kornél az Érték. A minden emberben lappangó öröm, tudás, a Csoda. Esti az Európai ember. Mint amilyenek mi is lehetnénk, ha úgy élnénk és gondolkodnánk, mint ő. Gondoljunk csak a nyelvtudására! Az én nyelvem, a Te nyelved, az Ő nyelve, a világ nyelve! Közös kincs lenne, ha megismernénk, ha megtanulnánk, ha... ha felismernénk az Embert a másik emberben is. Az ország, a politikai helyzet, a kor nem enyhítő körülmény! Ő is rossz korban élt. A földön még nem volt olyan kor, amelyik ne lett volna valakinek rossz! Esti Kornél kíváncsi. Biztosan érdekelné a számítógép, a tévé, de az is biztos, hogy nem ülne naphosszat előttük. Azt hiszem, ingerelné őt a tévében uralkodó show-áradat. Esti Kornél művelt. Esti Kornél él, mindenre figyel, minden érdekli, mindenben megtalálja a létezés csodáját. És Esti mindenen tud nevetni is. Azt hiszem, a nevetés hiányzik sok ember életéből. Pedig az ellenség legyőzésének egyetlen módja, hogy nullává röhögjük. Tanulni, nevetni, figyelni tanít bennünket Esti. És ha csak egy kicsit is megpróbálnánk hozzá hasonlóan élni, velünk is történhetnének Csodák...
-x-