Amikor ezeket a sorokat írtam, egy-két belgrádi lap címoldalon közölte:
MEGEGYEZTEK! Mármint Boris Tadić köztársasági, Vojislav Koštunica kormány- és Oliver Dulić parlamenti elnök. Állítólag abban, hogy összeül a kormány és olyan javaslatot terjeszt a Képviselőház elé Kosovo ügyében, amelyben nem említi az Európai Uniót. Ezután összehívják a parlamentet, amely arról dönt, hogy Kosovo függetlenségének egyoldalú kikiáltása esetén Szerbia érvényesíti jogait azokkal szemben, akik elismernék ezt az új államot, és tiltakozik területi épségének törvénytelen megsértése ellen. Közben pedig elodázzák a tárgyalásokat az unióval.
Mire ezek a sorok megjelennek, minden bizonnyal sok minden történik a mondott dolgokban. Olyasmi is, ami semmiképpen sem tetszik majd Szerbiának, s talán olyan is, ami előnyös lehet számára. Sajnos, a hetilapnak az a nagy hátránya, hogy a kéziratok leadása és a lap kinyomtatása között több nap telhet el, s mire valami megjelenik, netán túlhaladottá válik. Ezért nem akarom ezt a témát firtatni, hanem azt, ami attól kezdve furcsa számomra, amióta a Koštunica név megjelent a köztudatban. És habár ez az ember azóta, hogy szóhoz juthatott, jogász professzorként örökké a törvény őreként igyekezett magát bemutatni, azzal, amit tett, többé-kevésbé mindig megsértette a törvényeket vagy legalábbis azokat az elveket, amelyek a józan észen alapulnak.
Menjünk sorjában:
Amikor megalakulhattak a politikai pártok, Dragoljub Mićunović Demokrata Pártot alapított - nemzetiségei megjelölés nélkül. Ennek alelnöke a Németországban frissen doktorált Zoran Đinđić volt. Mivel egyetemi éveinek zömét a Nyugaton töltötte, új légkört hozott a párt munkájába, s gyakran türelmetlen volt elképzeléseinek érvényre juttatásában. Szembefordult a lassúnak bizonyuló alapítóval, átvette a vezetést, mire az kilépett a pártból. De tette ezt a másik oldalon kis csoportjával Koštunica is, mivel Đinđić politikáját nem tartotta elég szerbnek és nemzetinek, tehát megalapította a Szerb Demokrata Pártot. Ezután csönd honolt körülötte! A beavatatlanok azt sem tudták, hogy megmaradt-e ez a tömörülés. Mert sok komoly dolog történt. Például az egyik választás után napirenden voltak a tiltakozások Milošević és neje pártjainak csalásai miatt, s a sokszázezres tömegek élén a Szerb Megújulás Pártjának elnöke, Vuk Drašković, a demokrata Zoran Đinđić és (az akkor még) reformpárti Vesna Pešić haladt. Koštunica sehol sem volt! Párttársaival együtt egérlyukból leste, mi lesz ebből a nálunk szokatlan népharag-megnyilvánulásból. Ugyanezt tette, amikor Milošević a Nagy Szerbia összehozása érdekében háborúba vitte és tönkretette az országot. Ha a vezér hódításai sikerülnek, emberünk nyilván tapsol neki, mivel azonban nem sikerültek, furcsán-csöndesen megszólalt - ellene.
Talán ez a ,,mértékletesség” vezérelte a Nyugatot, élükön az USA-val (nem emlékszem egyetlen jó külpolitikai húzására sem a koreai háborútól errefelé), amikor Milošević vitathatatlan bukása után azt javasolta a győztes pártoknak, hogy a ,,mérsékelt” Koštunicát ültessék a vezér székébe. Azokban a lelkes napokban senki sem lepődött meg ezen, mert nyilván elképzelhetetlennek tartotta, hogy az ,,új” köztársasági elnök szembefordulhat azokkal, akiknek magas pozícióját köszönhette. Márpedig olyan események következtek, amelyeknek semmi közük a józan észhez. A jogászprofesszor kijelentette, hogy a ,,kommunistákkal ellentétben” ő nem hoz és nem javasol ,,törvénytelen” határozatokat, tehát nem mozdította el a helyükről Milošević legfőbb tisztségviselőit, a legmagasabb rangú kiszolgálóit, amilyenek például a belbiztonság, a rendőrség, a hadsereg és a titkosszolgálatok főnökei, márpedig egy gyökeres rendszerváltás esetén ezek a legfőbb követelmények. Hogy a vezér uralkodása idején elkövetett politikai és egyéb gazemberségeknek manapság kevés nyoma van, nyilván annak köszönhető, hogy ezek az emberek eltüntették az őket és más korifeusokat terhelő bizonyítékokat.
Mivel keveset és ellentmondásos híreket hoztak nyilvánosságra arról, ami a legmagasabb berkekben történt, egy közeli példával érzékeltetem, mennyire elszemtelenedett hatalma birtokában Koštunica pártja. Szabadka pártjai hamarabb kezdtek tárgyalásokat tömörülésükről a Szerbiai Szocialisták és a Jugoszláv Baloldal ellen az első szabad választásokra, mint azt szerbiai viszonylatban tették a DOS esetében. Kimondták, hogy pártjaikba senkit sem vesznek fel a vezér és nejének hívei közül. Nem így a községben legutolsóként megalakult Szerb Demokrata Párt, amelybe tömegesen futottak át a ,,szocialisták” és a ,,baloldaliak”. Emellett az SZDP az egyeztető tárgyalásokon sem vett részt. Hanem amikor a szabadkai ,,ellenzék” közel állt a megegyezéshez, megjelentek Koštunica emberei és ultimátumszerűen bejelentették, hány helyre tartanak igényt a kialakult listán. Persze, az addig békésen egyezkedők felháborodtak ezen, elutasították a jövevényeket és szemükre vetették, hogy felvették pártjukba Milošević és neje itteni jeleseit.
Hogy a legmagasabb régiókban mi történt, azt abból tudjuk igazán, hogy Koštunicáék azután léptek ki a DOS-ból, az ellenzéki tömörülésből, hogy Đinđićék letartóztatták és Hágába szállították Miloševićet.
Mi jó várható el tehát a jogászprofesszor kormányelnöktől?
Az eddigiek szerint: hátrálás a ,,dicső múltba”...