— Köszönöm, megoldom egyedül is — hangzik válasz. — Nem időzhetek sokáig, megígértem a gondozónak, hogy 11 órára visszaérek, be kell tartanom a szabályokat. Ez a rendezett, de ridegnek tűnő ház valamikor az otthonom volt. Időnként eljövök ide, egy kicsit sírok, mélázgatok, és utána nyugodtabb lélekkel megyek vissza az idegen otthonba, mely most az enyém is. Tudja, hosszú utat tesz meg az ember, mire odáig jut, hogy idegen házra ki tudja mondani, az az ő otthona. Ezt az ingatlant a férjemmel mintegy harminc évig szépítgettük, igyekeztünk egyedivé tenni. A férjem egy ismert orvoscsalád egykéje volt, az én szüleim sokkal szerényebb anyagi körülmények között éltek, de tele voltak szeretettel. A férjem az egészségügyben dolgozott, én jogot fejeztem be apám kívánságára, de jogászként sosem tevékenykedtem. Egyébként is szürke egérke voltam gyermekkoromtól fogva. Sokan csodálkoztak is, vajon a férjem mit látott bennem. Ő majdnem 2 méter magas volt, én alig 160 cm, ő mosolygós, beszédes, tréfálkozó, én egy merev arcú, ijedt tekintetű, jelentéktelen külsejű nő. Jó időbe tellett, mire meg mertem kérdezni az anyósomat, ki beszélte rá a férjemet, hogy vegyen feleségül. Anyósom nagyon őszintén megmondta, hogy a fia egyedül döntött erről, és a fő ok az volt, hogy olyan nő legyen, aki nem hisztizik, ha ő esetleg félrelép. Sosem próbáltam kideríteni, hogy ilyesmi valóban megtörtént-e, nekem elég volt, hogy jól kijöttünk egymással. Ennek a háznak a helyén állt egy régi, vert falú, nagyobb épület, melyet a férjem családja örökölt. Lebontották, és a rendbe tett parcellán felépítettük álmaink házát. Látta a terasz alatt azt a kacsaúsztatót? Annak a helyén egy gyönyörű ezüstfenyő állt, dús ágakkal. És alatta megbújt egy kicsi karácsonyfa, melyet egy szlovéniai telelésről hoztunk.

Szültem egy kislányt, aki mindig is az apjához ragaszkodott. A férjem, azt hiszem, jobban örült volna egy fiúnak, de mindent megtett annak érdekében, hogy a lányunk olyan legyen, mint egy vásott fiú. Nagyobbacska korában éppen ezért nem tudott jól beilleszkedni a kislányok társaságába. De rendkívül talpraesett volt, szófogadó — inkább az apjának, mint nekem. Újvidéken fejezte be az egyetemi tanulmányait, a mesteroklevelet Budapesten szerezte meg. Ott ismerkedett meg egy romániai magyar fiúval, összeházasodtak, és ott élnek. Van két unokám, az idősebb már középiskolás, de nagyon ritkán látom őket. Amikor a férjem egy ki nem feküdt nátha után súlyos beteg lett, én felmondtam a munkahelyemen, mert rajtam kívül senkit sem akart maga mellett. Csaknem egy évig volt beteg. Lassan épült fel, már azt hittük, legyőztük a betegséget, de akkor hirtelen rosszul lett, és egy hét múlva meghalt. Csak a temetés után éreztem először, hogy halálosan fáradt vagyok. Az 58 kilómból 8-at lefogytam, olyan voltam, mint egy csontváz. Óriási teher volt számomra a nagy ház, az udvar, a kert rendben tartása. Kértem a lányomat, hogy jöjjenek haza, de a férje nem akart. Engem nem nagyon hívtak, de azt hiszem, nem is mentem volna hozzájuk. Egy ideig harcoltam, de amikor beteg lettem, tudtam, valamit tenni kell. A lányom hazajött, és azt mondta, csak egy gerontológiai intézet jöhet számításba. Elmentünk jó néhány idősek otthonába, de ahogy beléptünk, majdnem mindegyikben fojtogatni kezdett bennünket az idősekre jellemző áporodott szag. Nem tudtam dönteni, de azt is tudtam, hogy egyedül nem sokáig tudom ellátni magam. Végül egy ismerős család kínálta fel, hogy gondoskodik rólam. Szerződést kötöttünk, a lányom eladta ezt a házat. Ebből egy bizonyos összeget bankba tett, hogy fizetni tudjam a havi járadékot. Jól megvagyunk. Időnként a lányom felhív, de az unokákat még havonta sem hallom. Azt hiszem, mindenki elégedett. Engem soha senki sem kérdezett, jól érzem-e magam, így nem is hiányzik a féltő érdeklődés. Ha nagyon magam alatt vagyok, szólok a gondozóimnak, hogy egy kicsit sétálnék, és megbeszéljük, mikor jövök vissza. Eddig még mindig vissza tudtam menni — úgy látszik, az új címen nem talált még rám az öreg Alzheimer. Nem tudom, elhiszi-e, de még egyetlen alkalommal sem voltam a temetőben a férjem sírjánál. Eljövök ide a régi utcába, bekukucskálok a kerítésen. Időnként, ha elérzékenyülök, és becsukom a szemem, látom, ahogy a férjem jön felém a kerten át. Mosolyog, de sohasem mond semmit. De azért egy későbbi ellágyulás után ismét megjelenek a kapuban. A múltkor azt mondta a házból kijövő siheder az anyjának: Anyu, ez a töpörödött néni olyan, mint egy hazajáró lélek.