Sok olyan emberről olvastunk, hallottunk, aki úgy véli, hogy ha a sors kegye folytán meggazdagodhatott, kötelessége vagyonából átadni egy részt annak a közösségnek, amelynek tagja, amelyből származik, vagy egyszerűen ,,csak' jótékonykodnia, segíteni az elesetteken. Nem célom megnevezni őket, hiszen róluk eleget hallott, látott a rádióhallgató, a tévénéző, az újságolvasó. Azokat sem, akik itt vannak közöttünk és többféle alapot, humanitárius egyesületet, egyebet létesítettek vagy támogattak - részint a Vajdaságban élő magyarok javára is.
Annak szeretnék nyilvánosan örülni, hogy e tekintetben nálunk is mocorog, megindult valami. S itt párhuzamot vonnék azok között, akik csak nagyokat mondanak, de lépni, tenni még nem szánták el magukat, s azok között, akik eddig hallgattak, de cselekedtek. Amióta megbukott a Milošević-rendszer (inkább azt kell mondani: rendetlenség), sorra jelentkeztek Európa és a tengerentúl különféle részeiből ott meggazdagodott egykori honfitársaink hangzatos ígéretekkel, hogy a lehető legrövidebb időn belül beruháznak Szerbiában, segítenek fellendíteni gazdaságunkat, csökkenteni a munkanélküliséget, könnyíteni a szegények sorsán. De elnémultak ezek az urak, s a magánosításban sem jeleskedtek! Átengedték a terepet azoknak a számunkra teljesen ismeretlen egzisztenciáknak, akik ki tudja, mikor és hol szerezték a vagyonukat (aligha tévedek, ha azt állítom: túlnyomórészt háborús nyerészkedők), s most, hogy földesurak, gyárosok, vállalkozók lettek, tovább nyerészkednek, immár munkavállalóik kárára. Meg az állam kárára is! Megtehetik, hiszen az állam nem néz utána, honnan a vagyonuk, s ha már van, fizettek-e adót annak nagysága és értéke szerint, ahhoz viszont túl nagy a szegénységünk és túl gyenge a szakszervezetünk, hogy kikényszerítsék a rendes fizetéseket, s ezek arányában az előírt nyugdíj-, egészségügyi és egyéb járulékokat.
Ilyen körülmények között figyelemre méltó a mai szerb kormány két miniszterének magatartása. Mindkettőnek azonnal nekitámadt a bulvársajtó, szemükre vetve, hogy vállalatok tulajdonosai, igazgatóbizottságok elnökei, ami nem fér össze miniszteri-politikai szerepvállalásukkal. Nos, ők - Božidar Đelić miniszterelnök-helyettes és Dragan Đilas beruházásokat felügyelő tárca nélküli miniszter - bejelentették, hogy kormányzati munkájukért nem fogadnak el sem fizetést, sem kiváltságokat, sem pótlékokat, saját kocsijukon, saját pénzükön utaznak az országban, mert úgy vélik, vagyonuk arra kötelezi őket, hogy az ország érdekében tegyenek meg mindent, ami módjukban áll, amit tudásuk, tapasztalatuk, ismeretük lehetővé tesz számukra.
Nos, Đelić miniszterelnök-helyettes dolgairól, cselekedeteiről naponta hallhat az ország lakossága. Él a lehetőséggel, hogy nagy nemzetközi pénzintézetekben dolgozott, ismeri azok működését, jórészt vezető tisztségviselőit is, tehát igyekszik pénzt hozni az ország konyhájára kölcsönbe és visszatérítési kötelezettség nélkül. De megragadja azokat a lehetőségeket is, amelyeket az EU kínál az általa szorgalmazott programok megvalósítására - habár egyelőre nem közvetlen alapon, hanem részt vállalva a bennünket is érintő-felkaroló régiók programjából. Ismertsége folytán nem szükséges rá több helyet ,,pazarolni' lapunkban.
Ellenben itt van Dragan Đilas miniszter - akiről akkor hallottunk először és azóta se sokat -, amikor megválasztása után Boris Tadić köztársasági elnök bemutatta tanácsadói testületét és gazdasági embereként jelölte meg őt. A minap több belgrádi újságíró előtt kijelentette, hogy lelkiismerete szerint az úgynevezett Nemzeti Beruházási Program feléhez se adta volna aláírását, mert az nemcsak az ő számára problematikus, hanem a Nemzetközi Valutaalap is figyelmeztette Koštunica első kormányát, hogy nem bánik jó gazda módjára az amúgy is szűkében levő eszközeivel. S amikor ezt hallottam-láttam a tévében, azonnal Vajdaság sírásója, Velimir Ilić nagyberuházási miniszter ábrázata jelent meg lelki szemeim előtt. S hogy nem képzelődtem oktalanul, már a következő mondataiban igazolta a tárca nélküli miniszter kijelentésével, hogy egyes pályázatok és árlejtések azzal váltak gyanússá, hogy vagy egyáltalán nem zajlottak le a nyilvánosság előtt, vagy csak jelentéktelen részüket ismertették az országgal. Márpedig, mint mondta, ezek a szerződések, pláne a koncessziók nyilvánosságra hozatala, nem azért fontos, hogy azokkal a miniszterek és egyéb bennfentesek megismerkedhessenek, sőt azért sem, mert az alkotmány így rendelkezik, hanem azért, hogy az adófizető polgár lássa, mi történik az ő pénzével! Hisz minden program közvetlenül kell szolgálja az ország felemelkedését és a lakosság életszínvonalát. A nyilvánosság azért kell, mert vannak emberek, akik 1990 óta mérhetetlenül meggazdagodtak, miközben az ország lakosságának jelentős része nehezen él meg jövedelméből, vagy kimondottan szegény - tehát föltétlenül haladást, gyarapodást vár el a kormányától.
Különösen jólesett a fülemnek (hisz vasút- és autóútügyben lapunkban kénytelen voltam elmarasztalóan írni Ilić úrról), amikor egy újságírói kérdésre elmondta: furcsának találja, hogy emberünk mostanában azzal állt elő, hogy Sartid-ügyben (lapunkban nemrég hoztuk szóba az egykor milliárdos veszteségeket ,,gyártó' smederevói acélművek ,,kitűnő' gazdálkodását) sem hozták nyilvánosságra az aláírt koncessziót, hiszen Ilić miniszter volt, amikor az amerikaiak átvették a gyárat! Ha pedig a Horgos-Požega út ügyében a vállalkozó a szerződésben szereplő műszaki megoldásainak nyilvánosságra kerülésétől tart, találmányát tiszteletben kell tartani, ám a pénzügyi részeket nyilvánosságra kell hozni.
Mindez arra vall, hogy a nagyberuházások minisztere út- és vasútügyben igencsak megkárosította és károsítja Vajdaságot, ha a kormány határozata ellenére keserves erőlködéssel igyekszik okot találni a koncesszió nyilvánosságra hozatalának megakadályozására. Remélhetjük tehát, hogy a nagyberuházónk emberére akadt Đilas miniszter személyében, s nekünk vele többé nem kell foglalkoznunk...