,,A művészet nem más - írta Rilke -, mint valamilyen módon élni. Készülhet művésznek az ember azzal, hogy egyszerűen csak él.' Sándor Zoltán fiatal, muzslai születésű újságíró (Magyar Szó) és író tartalmasan él - a szórványban, mert már Nagybecskerek is az. Azt írja a Sikoly című irodalmi és művészeti folyóirat első számában, hogy mindig kilógott a sorból, s írja ezt is: a másság erény, de másmilyenek mindig is voltak és mindig is lesznek. Sándor Zoltán ezt vallja: az irodalmi alkotás igenis magányos tevékenység. Sándor Zoltán - gondolom - több mint ígéret, több mint egy nemzedék markáns egyénisége. Ő máris kérdéseket tehet fel önmagának és a társadalomnak is. Válaszokat is adhat, felelősségérzete teljes tudatában...
* Magadról...
- Tősgyökeres bánáti vagyok mindenféle értelemben. 1973-ban születtem Nagybecskereken, életem eddigi részét pedig Muzslán töltöttem, jelenleg is ott élek. Tizennégy évesen pilóta szerettem volna lenni, mivel azonban ez nem jött össze, villamossági szakközépiskolába iratkoztam. A matematika iránti rajongásom vezényelt ide, de gyorsan rájöttem, hogy az elektrotechnika, a ,,tiszta számtan'-nal ellentétben, igen gyakorlatias dolog, ami nekem sehogyan sem fekszik. Érettségi és katonásdi után az Újvidéki Egyetem Jogi Karára iratkoztam be. Négy évig szorgalmasan tanultam a jogot a jogtalanság paradicsomában, határidőben abszolváltam, majd néhány családi és személyes esemény miatt felhagytam a tanulással. Négy vizsgám maradt az oklevélig. Tíz éve a Sziveri János Művészeti Színpad keretében téblábolok és tevékenykedek, közben irogattam és irogatok. Egy évig a Képes Ifinek voltam a munkatársa, két éve pedig a Magyar Szó újságírójaként dolgozom. Műveim több újságban és folyóiratban jelentek meg. Ez ideig négy önálló kötetem látott napvilágot. 2002-ben a Sár című verseskötetem, egy évvel később Az élő J. K., tavaly pedig A szoba című prózaköteteim, és a Magyar Szó gondozásában az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg eMese című regényem.
* Eddigi munkáidról...
- Munkáim milyenségéről az olvasókat kell megkérdezni. Igaz, a kritikusok hozzásegíthetnek az egy-egy alkotásról alkotott általános vélemény kialakításához, de végső soron csakis az olvasók döntik el egy mű értékét. Churchill egy aforizmája így hangzik: ,,Kritizálni minden hülye tud, egyesek azt meg is teszik.' Nincs szándékomban kérdőre vonni a kritikusok munkáját, sőt! Egyetértek azzal a meglátással, hogy egy építő jellegű kritika sokkal többet ér ezeregy dicséretnél, de vannak jó és rossz kritikusok. Az előbbiek tényleg a hiányosságokra mutatnak rá, az utóbbiak egészen mással foglalkoznak, velük és véleményükkel kár foglalkozni.
* Irodalmi és művészeti folyóiratot indítottál. Belehasíthat-e a sok sikoly kicsiny mindenünkbe?
- Kicsiny mindenünk... Az nem más, mint az egyéniségünk. Én individuum-központú vagyok. Azt vallom, elengedhetetlenül szükség van arra, hogy az ember szubjektum legyen, és mint ilyen mindenekelőtt az emberiséghez tartozzon, és csak aztán legyen tagja különféle csoportoknak, beleértve a nemzeti, faji, vallási és minden más hovatartozást is. A Sikoly az egyetlen magyar nyelvű irodalmi folyóirat, amely Bánátban jelenik meg, s mint a legtöbb ilyen jellegű publikáció állandó anyagi gondokkal küzd a fennmaradásért. Egy adott pillanatban N. Czirok Ferenccel és Tóth Bélával úgy éreztük, hogy szükség van erre a nyomtatványra, és bármeddig tartson is a megjelenése, azt hiszem, megérte. Eddig öt szám látott napvilágot, és csaknem 80 író és költő művei olvashatóak bennük, de azóta már 15 újabb szerzőtől is érkezett anyag a címünkre. Mindezek között vannak vajdaságiak, magyarországiak, felvidékiek, erdélyiek, de még Svédországban élő alkotó is. Több szerb író és költő műveit is megjelentettük magyar fordításban, de ugyanakkor szlovák, spanyol, román, horvát és amerikai szerzőét is. Az említetteken kívül a Sikoly-ügyben sokat segítettek és segítenek Nagy Farkas Dudás Erika és Kovács Karolina, továbbá még Sáfrány Attila és Fekete J. József is. Rajtuk kívül még nagyon sok fiatalnak a nevét felsorolhatnám, akik nélkül nem létezne ez a folyóirat.
* Fiatal vagy. Fiatalos hévvel élsz, mozogsz, beszélsz. Nagy ügyre teszed fel az életedet?
- A krisztusi korban vagyok, úgyhogy nem igazán tartozom már annyira a fiatal nemzedékhez. A korombeli rendőröket már rég tapasztaltaknak hívják, a labdarúgók pedig már ebben az életkorukban a nyugdíjról gondolkodnak. Ezenkívül egy kissé zavar az állandó duma a fiatalokról. Közösségünk nagyon hipokrita a fiatalokkal szemben, gondolok itt a tizen- és huszonévesekre. Állítólag folyton az ő érdekükben történik minden, de nem kell túlságosan éles elméjűnek lenni ahhoz, hogy belássuk: többnyire csak frázispufogtatásokról van szó, aminek mindenhez van köze, csak épp a fiatalokhoz nincs. Ami az ún. nagy ügyet illeti, nem tudom, mire lehet azt mondani, hogy ,,nagy ügy'. Az általánosan bevett ,,nagy ügyek' felett általában gúnyolódni szoktam. Nem azért, mert bizonyos eszméket és értékeket nem tartok fontosnak, hanem azért, mert mindenekelőtt azok mellőzik őket, akik minduntalan rájuk hivatkoznak. Elegendő, ha mindenki őszintén megteszi a közösségéért azt, ami az adott pillanatban megtehet. Nem szeretem, amikor valaki a rinyálásból karriert farag.
* A ,,felháborodás költője, írója' vagy?
- Nézőpont kérdése. Személy szerint nem érzem magam annak, de nem tartom kizártnak, hogy valakinek netán kissé felháborítónak tűnnek egyes írásaim. Mint minden ember, az alkotó is egy bizonyos időben és egy bizonyos helyen él és alkot. Ha vannak felháborító momentumai szövegeimnek, akkor azok innen származnak. Ha valami igazán felháborító, akkor az a kor és a hely, ahol élünk. Meggyőződésem szerint pedig az irodalomnak nem az a dolga, hogy szépítse a jelent, hanem éppen ellenkezőleg, ha olykor talán kissé túlozva, karikírozva, gúnyolódva is, de még azokra a jelenségekre is rá kell mutatnia, amelyekre más formában nem igazán lehet. Emiatt tartom nagyon fontosnak, hogy egy művésznek vagy egy íróembernek minél kevesebb kötődése legyen bármilyen társadalmi struktúrához. Mert csakis ez esetben képes teljes mértékben, előítéletek és visszafogás nélkül belső vizsgálódás tárgyává tenni az egész társadalmat, amelyben él.
* Bánság... A világ vége?
- Azt hiszem, hogy minden ember önmagából indul ki, úgyhogy esetemben Bánság - habár én jobban szeretem a Bánát kifejezést, jó szójátékokat lehet képezni vele a ,,bánat' szóval - még véletlenül sem a világ vége, hanem a világ kezdete. Az, hogy vajdasági magyar viszonylatban egyesek, mily módon tekintenek Bánátra, az nem a bánátiakról, hanem inkább amazokról vall. Mindazokat a meséket Bácskáról és Bánátról, tömbről meg szórványról, ilyen-olyan szellemi központról, felesleges szószaporításnak tartom. Meglátásom szerint a szellem nem helyhez, hanem személyhez kötődik. Annak, aki önmagában felépített egy neki megfelelő ,,szellemi központ'-ot, nincs szüksége bizonyos városra, hogy valaminek vagy valakinek érezhesse magát. Manapság, az internet korszakában, amikor pillanatok alatt kapcsolatot teremthetünk Japánban, Kanadában vagy akár Új-Zélandon élő személyekkel, már élhet az ember akár tanyán is. Természetesen vannak bizonyos intézmények, amelyek helyhez kötődnek, s aki ott tevékenykedik, annak meghatározó ideig ott kell lennie, de ismétlem, nem hiszem, hogy bizonyos intézmények létezése valahol, magasabb rangra emeli annak a településnek a lakóit más települések lakóinál. Ami pedig a vajdasági magyarság intézményrendszerét illeti, leszámítva színházainkat, aligha van még valami, amire túlságosan büszkének kellene, hogy legyünk.
* Determinálja-e írói világodat, hogy muzslai, illetve nagybecskereki vagy?
- Noha eddig megjelent írásaimban szinte alig említek toposzokat, vagy ha mégis, akkor Amerikát, Moszkvát, Antwerpent meg más távoli helyeket, úgy érzem, hogy a hely, ahol élek igenis determinálja azt. Legalábbis közvetetten. Jó néhány évvel ezelőtt valaki azt írta rólam, hogy mindenféleképp - poétikailag, földrajzilag - távol esek a vajdasági magyar irodalom központi történéseitől - bárhol is legyen az! S ezzel nagymértékben egyetértek. Vitatható, hogy ez jó vagy rossz. Talán ugyanazokból a dolgokból, amelyekből rossz, egyszerre jó is. Több idő- és energia-befektetést igényelt és igényel, de ugyanakkor a különféle ,,irodalmi társalgások' hiánya lehetővé tette, hogy ne befolyásoljanak túlságosan a közelemben élő kortárs szerzők, ami meglátásom szerint valahol csakis pozitívumként reflektálódott műveimben.
- Én egy olyan nemzedékhez tartozom, amely 1992 nyarán szinte szó szerint a ballagási ünneplőjéből egyenesen a katonaruhába bújt, ahhoz, amely az 1993-as infláció idején vált húszévessé, amely 1996-97 telén elnyűtt néhány lábbelit, 2000-ben telefütyülte az étert, s amelynek zöme most, a harmincas évei elején még mindig vagy a szüleinél, vagy pedig albérletben él. 2000-ben nagy reménnyel néztünk a jövő elé, kissé talán naivak is voltunk, de sok minden nem úgy alakult, mint ahogyan a többség szerette volna. Túlzás lenne azt állítani, hogy semmi sem változott meg, mert igenis változott. Nincsenek háborúk és nem állunk sorban kenyérért és üzemanyagért, de még mindig messze vagyunk attól, amire áhítoztunk. Október ötödike után az addigi rendszer nagyon sok képviselőjének hirtelen ,,kinyílt a szeme', és áttáncolt az akkori Szerbiai Demokratikus Ellenzék elnevezésű koalíciót képező pártok valamelyikébe. Mi pedig végignéztük, és még mindig nézzük, hogy ugyanazok a személyek, akik a kilencvenes években hatalmon voltak, ma is ugyanolyan vagy más fontos tisztségeket töltenek be. Mint újságíró van némi belátásom például a káderpolitikába is, abba, hogyan kerül valaki valamilyen pozícióba. És talán mondani sem kell, hogy ez sok esetben elrettentő. A nagybecskereki önkormányzatban is, ahol ún. demokratikus irányvételű pártok koalíciója gyakorolja a hatalmat. Nem rám tartozik, hogy ítélkezzem, de ettől függetlenül van - szükséges, hogy legyen! - véleményem mindezekről a dolgokról.
* Mi lesz a legközelebbi munkád?
- Van egy véglegesített kéziratom, amelyről most nem szeretnék szólni, mivel babonás vagyok. Ezenkívül vannak novelláim, esszéim és egyéb alkotásaim, amelyek már megjelentek különféle folyóiratokban. Egyszer majd talán könyvekbe gyűjtöm őket. Számomra nagyon fontos egy mű egységessége. Azt hiszem, hogy Az élő J. K. és A szoba prózakötetekben sikerült eleget tennem ennek az igényemnek. Nem szeretném, ha például egy kötetben a bánáti falusi élet ihlette novellák mellett némi sci-fi elemekkel tűzdelt cyber-történetek szerepelnének. Ugyanez a hozzáállás az esszékre, publicisztikai írásokra is vonatkozik. Szerencsétlen megoldásnak tartom, ha egy kötetbe szedett írásokat csak az köt össze, hogy egyazon személy a szerzőjük. Legfeljebb azt mondom rá, hogy jók a benne található szövegek. A kötet milyensége azonban sokban a mű megszerkesztésétől függ. Ebben a pillanatban még nem tudom, hogy különféle írásaim közül melyik ,,csoport'-ra hangolódok rá a leghamarabb, ez nyilván több apróságon is múlik. Amire jelenleg igazán vágyok, az, hogy egy röpke időre elmenjek valahová a hegyekbe.