A világnak szinte minden országában élnek kisebbségiek, de olyan specifikus helyzetben, mint a magyar kisebbség, talán egyetlen népcsoport sincsen. A Kárpát-medencében szétszóródott magyarok nem a saját akaratukból rekedtek kívül az anyaország határain.
Vajdaságban számos nemzeti kisebbség él a többségi nemzettestben, és hogy mennyire megkülönböztetett helyzetben, azt jól tükrözik az elmúlt majd két évtized politikai történései.
Pedig a kisebbségeket számos jog megilleti, például az anyanyelvhasználat az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás terén, illetve egyes, túlnyomórészt magyarlakta községekben a hivatalos ügyek intézésének folyamatában is. A kisebbségi törvények lehetővé tették, hogy a magyarlakta helységek nevét a szerb felirat mellett magyarul is kiírhassák, és kétnyelvű személyi iratok is igényelhetők már. Mindezt törvény írja elő, a gyakorlat azonban, sajnos, legtöbbször mást mutat. Ennek oka lehet természetesen az is, hogy a kisebbségek nem ismerik a jogaikat, vagy ha mégis, nem élnek velük. Ha valaki megpróbálja csorbítani ezeket a jogokat, érvényesítésük végett az igazságügyi szervekhez és az ombudsmanokhoz fordulhatunk.
Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a kisebbségek számára nem a többségi társadalomba való beolvadás a boldogulás útja, hanem nemzeti és kulturális identitásuknak a megőrzése.
December 18-a a kisebbségek világnapja. Ezen a napon - szerte a világon - megmozdulások vannak a kisebbségek jogainak érvényesítésére. Hiszen az anyaország határain túl élő kisebbségek ügye minden kormánynak központi ügye kell legyen, akárcsak az etnikai csoportokat megillető jogok érvényesítése.
Milyen kisebbséginek lenni? - kérdeztük a héten olvasóinktól.
JUHÁSZ Árpád topolyai egyetemi hallgató:
- Nem könnyű kisebbséginek lenni, de tudni kell alkalmazkodni az elvárásokhoz. Az egyik ilyen nagy feladat számunkra, vajdasági magyarok számára, hogy elsajátítsuk a szerb nyelvet. Sokan elutasítják ezt, mondván, hogy magyar vagyok, minek nekem a szerb nyelv. Pedig szükséges, hiszen ez annak az országnak, amelyben mi is élünk, a hivatalos nyelve, s egyszerűen képtelen érvényesülni az az ember, aki nem tud szerbül, hiszen az üzletben, az autóbuszon, az orvosi rendelőben, a piacon - egyszóval szinte mindenütt - szerbül beszélnek hozzá. Még azok is, akiknek anyanyelvük a magyar. Egyszerűen megszokták, hogy ebben az országban, ebben a közegben csak így tudnak érvényesülni. Szabadkán járok egyetemre, és ott sajnos tapasztalom, hogy különféle falfirkák próbálnak ellentétet szítani a kisebbségiek és a többségi nemzethez tartozók között. Nemegyszer megesett már, hogy magyarul szóltam az eladóhoz, s ő szerbül válaszolt, sőt hangsúlyozta, hogy nem beszél magyarul. Hát ilyenkor ötlik fel bennem a kérdés, hogy vajon miért is vannak nekünk jogaink, ha nincs, aki érvényesítse őket?
PAPAJCSIK Béla, a veprődi Művelődési Egyesület elnöke:
- Aki itt él a Vajdaságban, az jól tudja, milyen kisebbséginek lenni. Az ember lelkisége sérül meg azáltal, hogy nem tiszta magyar közegben él, s nem tudja maradéktalanul érvényesíteni a jogait. Mi itt, Veprődön élő magyarok kihalófélben vagyunk. Már néhány éve nincs magyar nyelvű iskolánk, és Veprőd neve sem szerepel sehol így, magyarul kiírva. Nálunk az a tendencia, hogy aki jól beszéli a szerb nyelvet, az érvényesülni is tud, aki viszont nem beszéli a többségi nemzet nyelvét, kevésbé tudja feltalálni magát. Ezért jóval nehezebb nekünk, szórványban élő magyaroknak. Veprőd lakosságának egyharmada vegyes házasságban él, ami annyit jelent, hogy az ilyen házasságban született gyermekek túlnyomó többsége már szerb tannyelvű iskolába jár, és a magyart szinte egyáltalán nem ismeri. Így veszik ki a magyarság végérvényesen, és ez az, amit a leginkább fájlalok.
PEIĆ-GAVRAN Stipan mérgesi gyümölcstermesztő:
- Nem mondhatom, hogy valaha is gondom származott volna abból, hogy kisebbségi vagyok. Mindig és mindenhol meg tudtam értetni magam, hiszen a szerbet ugyanolyan jól beszélem, mint a magyart vagy az anyanyelvemet, a bunyevácot. Én úgy gondolom, hogy amíg nem törnek az életünkre, amíg elfogadnak minket olyannak, amilyenek vagyunk, és nem akarnak mindenáron átformálni, addig nincs baj. Nekem és a családomnak nagyon sok barátunk van, köztük magyarok, szerbek, horvátok, bunyevácok, sőt likaiak és németek is. A mi ajtónk mindig nyitva áll a jó szándékú emberek előtt, és hasonlóképpen kedvesen fogadnak minket is. Az emberekkel, a más nemzetiségűekkel nekem nincs bajom, de egy valami mégis nagyon rosszul esik. Nevezetesen az, hogy a bunyevácokat nem akarják elismerni önálló nemzetként és az anyanyelvüket sem mint egyenértékű nyelvet a magyarral, a szerbbel és a horváttal. Aki veszi a fáradságot, hogy beleolvasson a bunyevác nép történelmébe, rájön, hogy megalapozott mindaz, amit mi érvényesíteni szeretnénk.
Ibram M. szabadkai pékségtulajdonos:
- Sajnos, sokszor tapasztaltam, hogy bennünket, albánokat nem látnak itt szívesen. Pedig mi már itt születtünk, Szabadkán. Én például még életemben nem jártam más országban, még Albániában sem. Pedig ott élnek még távoli rokonaink, akikkel már hosszú ideje nem is tartjuk a kapcsolatot. Apám még 1969-ben eljött Kosovóról Szabadkára, hogy itt tanuljon tovább. Megismerkedett az anyámmal, aki itt született ugyan, de muzulmán származású. És attól függetlenül, hogy milyen nemzetiségűek, befogadták és szerették őket. Én sem tapasztaltam megkülönböztetést, amíg nem kezdődött el ez az átkozott balkáni háború. Azóta sok mindent megtapasztaltam, sokszor voltam elkeseredett és rémült. Nem értettem, miért bántanak éppen olyanok, akik még meg sem születtek, amikor én már a Városháza előtti téren játszadoztam a magyar és szerb pajtásaimmal. Bolond világ ez, amelyben egy kisebbséginek egyre nehezebb érvényesülni...