Szeptember 6-ától 9-éig rendezik meg Magyarkanizsán immár 54. alkalommal a hagyományos írótábort. A háromnapos találkozó keretében íróink, költőink ismerkedhetnek egymás műveivel, beszélgethetnek, tapasztalatokat cserélhetnek, s egy kicsit kimozdulhatnak a szürke hétköznapokból. De vajon íróink elégedettek-e az írótábor nyújtotta lehetőségekkel, szeretnének-e valamit változtatni rajta? Milyen írótábort szeretne? - kérdeztük a héten Olvasóinktól.
VIRÁG Ibolya, a magyarkanizsai József Attila Könyvtár igazgatója:
- Az idei írótábor egyik házigazdájaként igyekezetünk és figyelmünk elsősorban természetesen arra irányul, hogy a városunkba sereglő írók ezekben a napokban otthon érezzék magukat, s adva legyenek a feltételek a közös munkához. Könyvtárunk egyébként - a korábbi évekhez viszonyítva - számszerűen is hatványozottabban lesz színhelye a megtartandó rendezvényeknek. Ami pedig magát az írótábort illeti, úgy gondolom, a komolyabb változtatás eszközlése továbbra is időszerű. Mert azok a megoldások, amelyek jók voltak húsz vagy harminc évvel ezelőtt, nem biztos, hogy megfelelőek ma is. Hiszen a körülmények, az igények időközben módosultak, mint ahogyan annyi minden más is megváltozott közéletünkben, irodalmunk világában egyaránt. Talán kevesebb, de minden réteget felölelő írói csoportot kellene évente meginvitálni, s mindig a meghatározott témakörre összpontosítva, másfelől viszont lazábban, szabadabban lenne célszerűbb összeállítani a programokat (nem olyan feszesen, mint az eddigiekben) - tehát inkább egyfajta alkotótábor-jelleget kidomborítani. Mindenképpen felülvizsgálatra, megújításra szorul a közönséggel való kapcsolattartás módja is: talán a kisebb társasági összejövetelek meg a civil szférával való együttműködés célszerűbbnek bizonyulna. Avagy: a Magyarkanizsai Írótábor eredeti célkitűzései mindenképpen megőrzendőek, ám közös érdek, hogy a korhoz igazodó szervezeti, stratégiai változtatásokhoz is legyen erőnk és türelmünk.
SINKOVITS Péter zentai író, költő:
- Teljesítményközpontú világunkban bizonyára még változatlan az eredeti elképzelés és igény, hogy íróink évente egyszer néhány napot Magyarkanizsán töltve nyugodtan elbeszélgessenek műhelygondjaikról, olvasmányaikról, terveikről. Közben pedig a helybeliek is megismerhetik őket, ízelítőt kapva legfrissebb munkáikból. Ez eddig rendjén is lenne, hiszen az egésznek a lényege mégis maga a találkozás. De elegendő ez így ma írónak, közönségnek? Valahogy úgy van mindezzel az ember, hogy ami meghonosodott, bevált, azt nem kell okvetlenül megreformálni. Tény és való viszont az is, hogy a Magyarkanizsai Irótábor egy ideje új utakat keresne, másfajta megoldásokat, amelyek feloldoznák a kötelezőnek vélt hagyomány egy részének terhe alól. Ilyen szempontok alapján talán célszerűbb lenne például az iskolai irodalmi fellépéseket honismereti előadásokkal(is) ötvözni, esetleg egy-egy, a diákok által javasolt témát körbejárni. Ami pedig a felnőtt érdeklődőket illeti, nos, az egykori irodalmi szalonok mintájára, tehát a kisebb társaságokban való felolvasás/bemutatkozás révén feltehetően gyorsabban eltűnne a határ szerző és publikum között, mint egy klasszikus irodalmi esten. Hasonlóképpen meggondolandó, hogy az ott eltöltött napok alatt íróinknak időt kellene hagyni egy tisztán szakmai és egy kifejezetten közéleti téma alapos megtárgyalására. (Csak példaként említem mondjuk a könyvkiadásunk helyzetét vagy pedig a külföldön élő fiataljaink visszajövetelét). Ezek a megbeszélések ezáltal nem maradnának visszhangtalanok, ugyanakkor lehetőség nyílna az ellentétes vélemények ütköztetésére is. Ez a képlet tehát szervezésben a családiasabb, munkájában pedig a célratörőbb modellt sugallná, amely persze csak egy a lehetséges képletek közül. Megfontolandó végül a társművészetekhez való közelítés ( a ,,színesedés") esélye is: minden alkalommal meg lehetne például hívni (akár csak egy napra) az Énekelt Versek Fesztiváljának az évi győztesét (természetesen fel is lépne) meg a Fórum Képzőművészeti Díj nyertesét (alkalmi kiállítása is megszervezhető) - a találkozások tartalmi bővítésének jegyében.
Dr. PAPP György, magyarkanizsai nyelvészprofesszor, az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének tanára:
- Élethelyzetemből és talán koromból is következik, hogy bajom van az igeidőkkel. Amit én írótábori témában szeretnék, azt már szerettem, vagy szerettem volna, hiszen nyolc évig voltam a Kanizsai Írótábor szervezőbizottságának az elnöke 1993-tól, a legnehezebb időkben, amikor a kettős írótábor rémálmaival vergődtünk. Mivel egy rendezvény olyan lehet, amilyenek mi, a résztvevői vagyunk, szeretnék egységes, eszmék és stílusok által lendületben tartott, toleráns íróközösséget. Olyan célokat és körülményeket, amelyek egyszerre teszik Magyarkanizsát ,,varázsheggyé”, egymást csiszoló alkotóműhellyé, de nem mellőzi az olvasóval, a helyi közélettel való érintkezés alkalmait sem.
És ami a legfontosabb? Ne múljék el Kanizsa senkiben nyom nélkül, de itt írott, megálmodott művekben tükröződjék. Hogy is írta egykoron Koncz István? ,,Kanizsa, mint hajdan Altamira barlangja, falaiba fogadja a képeket, amiket az átutazó emberiség e szorongó követei... üzenetként a városka nimbusza köré rajzoltak.”
TARI István óbecsei író:
- Jó hangulatút! Oldott légkörűt, melyben igazi találkozások is történnek.
A nyitottságot, az egymást ösztönző együttlétet, a befogadás örömét nélkülözi a leginkább a harmadik évezred kiskorúsított, a bankárok és jogászok rémállamában, a pénz diktatúrájában élő embere. Újszegénye.
Ma, amikor a szavak oly sokat veszítenek jelentésükből, jelentőségükből, amikor teljes gőzzel folyik a tömegek elhülyítése, engedelmes fogyasztóvá züllesztése, amikor a verbális erőszak, mások szavakkal történő bántalmazása, leigázása, elpusztítása ennyire aggasztó méretűvé válik, a másokra figyelés csöndjének a fontosságát kellene hangsúlyoznom.
A másik emberre való ráhangolódás képességének a jelentőségét kellene kiemelnem.
Hogy az olvasóink tudatára való ráhangolódást már ne is említsem!
A pesszimista, a depresszió gödrében vergődő ember fölöslegesnek érzi az alkotást, a teremtő megnyilatkozásokat. Az írók, a magányos tevékenység bajnokai, az önkínzás mesterei, a belső rezdülések kiváló megfigyelői, nagyon is tisztában vannak azzal, hogy jó művészetet csak lelkük derűje, öröme szülhet.
Most mondjam azt, hogy a többiekkel megosztható öröm a valódi öröm?
Mondom.
Mondom, a szüretelés derűje, a beérő gyümölcsök illatától fénylő kora őszi elégedettség mellé helyezve az eszmecsere örömét is.
A sokféleség csillámdús összetartozását.