Körülbelül egy hónap maradt még hátra a nyárból, a közkedvelt üdülőhelyeken a szállások már előre foglaltak, és aki eddig nem döntötte el, hogy hova szeretne menni nyaralni, illetve hogy egyáltalán megy-e, az valószínűleg lemaradt az idei szezonról. Hacsak nem szeptemberben vagy októberben fogja kihasználni a pihenésre szánt időt, hiszen ebben az időszakban jóval olcsóbbak az utazások. Sokan azért maradnak otthon, mert nem tudják elhagyni a munkahelyüket, a döntő többség esetében azonban a pénzhiány a fő ok. Persze, nem mindig ilyen egyszerű a felelet!
Miért maradt itthon? - kérdeztük a héten.
ÁBRAHÁM Attila gépészmérnök, Szabadka:
- Tavaly voltam nyaralni, az idén azonban nem hiszem, hogy el tudok menni. Bárhogy számolom is, nem hiszem, hogy egy nyaralást meg lehet úszni háromszáz euró alatt. Egy tíznapos vakáció, költőpénzzel együtt, körülbelül ennyibe kerül. Ekkora kiadást nem engedhetek meg magamnak. A tavalyi nyaralásunkat is anyukám nyerte egy játékon, szóval csak ezért tudtam elmenni. Előtte legalább tíz évig nem voltam sehol sem, és egyelőre nem is tudom, hogy mikor fogok legközelebb üdülni.
PAPP Judit közgazdasági technikus, Bajmok:
- Nagyon jó a kérdés, a válasz pedig nagyon egyszerű. Kizárólag a ,,gyökereim, vagyis a családom és a hozzám közel álló emberek végett maradtam itthon, és persze a munkám végett is, hiszen még abban a szerencsésnek mondható helyzetben vagyok, hogy van állásom. Egyelőre nem igazán merném kockára tenni a jelenlegi helyzetemet azzal, hogy mindent feladok és külföldre megyek a bizonytalanba. Igaz, egyes - még idejében külföldre kitelepült - ismerőseim visszajelzései alapján, idegenben jobbak a létfeltételek, mint idehaza. Mivel mi, akik itthon maradtunk, ma már szinte minden téren ,,szankcionálva vagyunk, és már mindjárt az elején meg van kötve a kezünk minden téren, így egy esetleges külföldre történő kijutási próbálkozáskor is. Tehát kijutni más országba vagy államba, legyen az Svédország vagy Kanada, szinte lehetetlen, legalábbis egy átlagember számára. Úgy gondolom azonban, hogy ha az emberek szabadon, minden feltétel és szabályozás nélkül változtathatnák lakhelyüket a jobb megélhetéstért, minden bizonnyal megváltozna Közép-Európa demográfiai egyensúlya. A másik szélsőség pedig Szerbia esete, ahol szinte minden külföldi utazás a végletekig szabályozva van. A mai fiatalságnak túl hosszúra nyúlik ez a már évekkel ezelőtt ránk köszöntött tél, és nehezen jön el a várva várt tavasz.
G. ZS. szabadkai egyetemi hallgató:
- Úgy terveztem, hogy az idén is eljutok nyaralni, az anyagiak azonban egy kicsit keresztülhúzták a számításaimat. Lehet, hogy jobb is így, mivel a diplomamunkámat a napokban fejeztem be, éppen javában készülök a megvédésére, valamint egy nem várt munkalehetőség is adódott, s legalább nem kell állandóan pénzt kérni a szüleimtől, ha valamire szükségem van. A kedv és a társaság megvan az ideális nyaraláshoz, de azzal vigasztalom magam, hogy majd jövőre, amikor egy kicsit javul a helyzet az országban, pótolunk mindent, s egy nagyot bulizunk valamelyik tengerparton.
BATAHÁZI Gábor nagykikindai főiskolás:
- Rengetegszer feltettem ezt a kérdést magamnak az elmúlt tíz-tizenöt év alatt. Az általános iskola befejezése után felvételiztem a kiskunhalasi mezőgazdasági középiskolába, s úgy festett a dolog, hogy az alföldi városban folytatom tanulmányaimat. Miután Szabadkán is felvételt nyertem a közgazdasági középiskolába, változtattam álláspontomon, s úgy döntöttem, hogy inkább itthon maradok, s itt fejezem be a középiskolát. A középiskolás évek után is óriási kísértést éreztem arra, hogy Magyarországon tanuljak tovább, hiszen országunkban akkor már javában dúlt az infláció, az átlagemberek - s velük együtt a főiskolások - élete is napról napra nehezebbé vált. Hogy végül is miért döntöttem a maradás mellett? Talán a szülőföld, az otthon, a vajdasági levegő, s az itteni emberek iránt érzett szeretet késztetett maradásra. Korábban gyakran elgondolkodtam döntésem helyességén, de 2004. december 5-e óta egyáltalán nem bánom, hogy maradtam, mivel ,,anyaországunk' választópolgárainak egy része megmutatta, hogy mennyire ,,szeret' bennünket, mennyire szívén viseli a határon túli magyarok sorsát.
KEREK Júlia becskereki nyugdíjas:
- Soha nem kívánkoztam el szülőföldemről, igaz, a hatvanas években két évet Németországban dolgoztunk a férjemmel, de haza kellett jönnünk, mivel erőt vett rajtam a honvágy, s úgy éreztem, nem bírom tovább távol a Bánságtól. Jól érzem magam itt, nem szeretném elhagyni az országot. Egyre fogyunk-fogyatkozunk, napról napra kevesebben és kevesebben vagyunk, épp ezért érzem kötelességemnek a maradást, hiszen ha mindenki elhagyná az országot, akkor ki maradna itt őseink földjén, mi lenne velünk vajdasági magyarokkal?
SOMOSI Rezső újvidéki kereskedő:
- Kényszerből maradtam itthon, mivel már háromszor visszautasították a vízumkérelmemet. Kétszer tettem kísérletet rokonaim segítségével az ausztrál vízum megszerzésére, de egyik próbálkozásom sem járt eredménnyel, egyszer pedig Kanadába szerettem volna kimenni, de az sem sikerült. Megmondom őszintén, még mindig el szeretném hagyni ezt az országot, úgy érzem, hogy mi évről évre lejjebb és lejjebb csúszunk a ranglétrán, s bármiféle javulás nehezen képzelhető el az elkövetkező tíz évben. Elsősorban nem is saját boldogulásomat helyezem előtérbe, hanem a gyermekeimét. Szeretném, ha legalább nekik boldog, kiegyensúlyozott életük lenne, s nem kellene nélkülözniük az életben. Mindezek a kívánságok ebben az országban nem valósulhatnak meg.