Korát meghazudtoló fürgeséggel szalad végig a gondozott kert kikövezett járdáján kaput nyitni. Miközben befelé invitál, azt mondja: két héttel előbb még gyönyörűen virágoztak a sárga cirmos tulipánjai, akkor kellett volna összehozni a beszélgetést, mégpedig a viruló kertben ücsörögve. A terasz előtt valamilyen különleges akácfafajta bontogatja apró leveleit, koronája alatt a nyár közeledtének biztos jeleként már kint vannak a kerti székek, rajtuk a kényelmes ülést biztosító lapos párnák. A 67 éves házigazdától megtudom, hogy a kockásokat a megboldogult felesége varrta, a simákat meg ő maga csinálta, és nagyon büszke rájuk.
- Magasszakképzettségű fémmegmunkálóként csinálhatnék valami kifizetődőbbet is - mondja, miközben régi fényképeket szed elő egy villámzáras méretes szürke táskából. De már nincs erőm nagymérvű dolgok véghezviteléhez, mert úgy érzem, az utolsó öt év annyi terhet rakott rám, hogy magam is csodálkozom, hogy épelméjű maradtam. Nem tudom, maga megfigyelte-e, hogy rendszerint olyan emberek jelentkeznek beszélgetésre, akiknek aránylag rendezett életük van, vagy az volt, de valamilyen rendhagyó esemény azt felborította. Nem emlékszem olyan történetre, amely főszereplőjének élete során egyfolytában lettek volna problémái. Igaz, az enyémek sem gyermekkoromban kezdődtek, de már kora ifjúságomban igen. Amikor én fiatal voltam, abban az időben még nem voltak esténként táncmulatságok, diszkóklubok, kávézók. Vasárnap esténként jártunk el a bálba, és abban az időben szinte szabály volt, hogy úgy éjfél körül, a nőválasz előtt (ami a mulatság végét jelentette) összeverekedtünk. Erre mindig volt ürügy: vagy valamelyik lány, vagy lökdösődés, vagy akármi, hiszen húszévesen az emberben buzog az erő. Húszéves voltam, már megvolt a szakképesítési oklevelem, munkahelyem is, és akkor már javában udvaroltam a leendő feleségemnek. Egy ilyen báli verekedés alkalmával a kerítésből kitört léccel úgy megvertünk egy szomszéd falubeli legényt, hogy másnap belehalt a sérüléseibe. Tudtommal azóta sem történt a faluban ilyen kimenetelű verekedés. Ennyi év elteltével már igazán bevallanám, ha én lettem volna a főbűnös, de nem én öltem meg. Egyetlen ütést mértem rá, a combjára, a többit a barátaimtól kapta, de ezt a tárgyalás folyamán nem tudtam bizonyítani, a szüleimnek meg nem volt pénzük jó beszédű ügyvédre, így gyilkosságért kilencévi börtönre ítéltek. Ebből hét és felet le is töltöttem. Talán megmosolyogja, amit mondok, de a lány, akinek udvaroltam, hazavárt. Akkor aztán összeházasodtunk, és én utána még leszolgáltam a katonaidőt. Közben megszületett a fiunk, aki már karon ülő volt, amikor leszereltem. Valahogy nem éreztem jól magam a falumban, és hamarosan sikerült a városba költözni. Vettünk egy kis családi házat, és lassacskán formálgattuk ilyenné, amilyen most. A feleségem egészségi állapota nem engedett meg még egy terhességet, így a fiunk egykeként nőtt fel.
Nagyon sok mindent megengedtünk neki. Mindketten dolgoztunk, én délutánonként maszekoltam is, anyagiakban nem volt hiány. A feleségem szinte betegesen szerette a fiát. Gimnáziumba járattuk, és azt befejezve mindenképpen tovább akart tanulni, régészetről álmodozott. De semmi sem lett az álomból, mert már másodéves korában beleszeretett a leendő feleségébe, és amikor összeházasodtak, otthagyta az egyetemet. Hamar megszületett az unokám, és habár nem éltünk egyazon városban, mindig úgy éreztük a feleségemmel, hogy nagyon szépen élnek. Négyéves volt az unokám, amikor a menyemmel nyaralni indultak. A fiam nem tudott velük menni, mert a lakásukban javában folyt a tatarozás, a feleségének pedig ki kellett használnia az évi szabadságát. Úgy beszélték meg, hogy öt nap múlva a fiam is utánuk megy, ha a mesterek kimennek a lakásból. Sajnos, erre már nem került sor, mert közúti balesetben a menyem és az unokám szörnyethaltak. A hír hallatán a feleségemet olyan nagy sokk érte, hogy elveszítette a beszélőképességét. Azt hiszem, ez az esemény annyira megviselte a fiamat, hogy soha többé ki sem heverte egészen. Állandóan lelkiismeret-furdalás gyötörte, amiért ő életben maradt, hiába magyarázta neki a pszichológus, hogy nem tehet semmiről, az élete akkor kettétört. És mindkét rész rossz oldalra billent.
Eleinte azt hittük, hogy valamilyen szekta tagja lett. Egyre furcsábban viselkedett, egyre több lett a titkolnivalója, egyre kevesebbet járt haza. Belgrádban ugyanis eladta a lakását, és hazaköltözött mihozzánk. De az ottani baráti köre valamilyen furcsa módon utánanyúlt. Igen, mi azt hittük, hogy szektás lett. Csak lassan ébredtem tudatára, hogy egy bűnszövetkezet tagja lett az én egyetlen fiam. A feleségem teljesen normális volt, csak beszélni nem tudott. Rettenetes volt látni, ahogy szó nélkül zokog, ha a fiunkról beszéltem neki. Közben egymás után haltak el a szülők: eltemettük az anyámat, az apósomat, az apámat, majd három évig ápoltuk a mozgásképtelen anyósomat. Közben dúlt a háború, a fiamat is behívták tartalékosnak, és azt hiszem, azokban az időkben virágzott fel csak igazán a szervezetük. A feleségem egyszer azt írta le nekem: ki ne mondjam, hogy maffia, mert mi azt máshogy hívjuk, úgy, hogy szekta, az ugyanis nem bűn. Nem tudom én azt elmondani, hogy az életemet hogyan voltam képes tudatosan irányítani, annyi minden zajlott körülöttem. Számtalanszor megpróbáltam a fiammal beszélni, könyörögtem neki, de ilyenkor mindig azt mondta: apa, te azt hiszed, ebből olyan könnyű kiszállni, mint egy buszból?! Alig fejeződött be a bombázás, a feleségem egy este rosszul lett, és két nap múlva a kórházban meghalt. Azt hiszem, érezte, hogy örökre távozik, mert a holmija közt találtam egy cédulát, rajta a könyörgés: ,,Vigyázz Endre életére!" Az októberi fordulat után úgy éreztem, a fiam ,,szektá'-ja egy kicsit lecsöndesedett, de tévedtem. Egy nagy szállítmány cigarettával kapták el a rendőrök őket, és vizsgálati fogságba kerültek mind az öten. Higgye el, ráment a szüleim földje és a tanya, a megtakarított pénzünk, a kocsim, szinte mindenem, hogy kiváltsam a fiamat. A rendőrségen azt ígérték neki, hogy védelmet kap, ha mesél. Hát mesélt. És amikor tavaly kiszabadult a börtönből, megkezdődtek a fenyegetőzések. A szervezet tagjai fenyegették meg többször is halálosan. Ne kérdezze, hogyan, de sikerült elintéznem, hogy álnéven külföldre kerüljön. Oda menekítettem, de minden éjjel azt álmodom, hogy a feleségem figyelmeztet: vigyázz a fiunkra, ő nem bűnöző! Ugye emlékszel, hogy mi ezt máshogy hívjuk?