A magyar állampolgárság kiterjesztésével kapcsolatos parttalan viták egyszer és mindenkorra atomjaira törték azt a tabut, mely a magyar nemzetstratégiát övezte az elmúlt másfél évtizedben.
Mára már az is bebizonyosodott, hogy habár szinte minden jelentős politikai tényező egységesen az európai integráció híve, konkrét elképzelések a további lépésekkel kapcsolatban a mai napig nem fogalmazódnak meg. Amennyi kérdésre május elseje pontot tett, ugyanannyit meg is nyitott, s most, az új esztendőben azt kell látni, hogy a közös gondolkodás hiánya miatt mind a kormány, mind az ellenzék, mind a határon túli magyar szervezetek legitim képviselői lépéskényszerben vannak. A rendszerváltás óta eltelt másfél évtized ékes bizonysága ennek, hiszen az ún. nemzetstratégia, mely jogi formát sosem nyert - - ezáltal intézményesítve nem is kerülhetett be a magyar közgondolkodásba -, a rövid távú érdekek mentén alakult, sodródva az eseményekkel.
A rendszerváltástól az uniós csatlakozásig terjedő periódus hibás szemléletmódjából fakadt, hogy az anyaországi elit a határon túli magyar közösségekkel kapcsolatban egységes egészben gondolkodott, s nem vette figyelembe a regionális eltéréseket, illetve a politikai, földrajzi és gazdasági különbségeket. Bizonyos téren mindez átláthatatlanságot okozott a támogatáspolitikában, egyfajta versenyt eredményezve a különböző életkörülményekben élő közösségek között is. Általános tendencia, hogy a határon túli magyar közösségek sehol sem tudtak gazdasági értelemben úgy megerősödni, hogy bizonyos időn belül önellátókká tudjanak válni. Paradox módon, ahogyan növekedett az anyaországi támogatás a kulturális intézmények erősítése terén, úgy növekedett egyben a kizárólag anyaországi támogatásoktól függő intézmények száma, amelyek az egyetlen anyagi forrás elapadása után menthetetlenül az enyészeté lesznek. Ennek tulajdonítható, hogy míg a magyar kultúra területén látszólagos sikerekről beszélhetünk, addig a gazdasági életről ugyanezt aligha mondhatjuk el. A kultúra erős gazdasági háttér nélkül egymagában elégtelen a közösségek megtartására, s nem véletlen, hogy az elmúlt másfél évtizedben a migráció, illetve a korösszetétel következtében a határon túli magyar közösségek számarányukban igencsak megfogyatkoztak. A helyhez kötöttség ugyan megszűnt, viszont a környező országok éledező nacionalizmusának hatására, illetve a gazdasági élet felemássága miatt a magyar közösségeknél mindez egy eddig nem tapasztalt és a mai napig átláthatatlan mobilitást, migrációt okozott.
A nemzetstratégia hiánya május elseje után bosszulta meg magát, s a magyar politikai és értelmiségi elit most kényszerült szembenézni azzal a ténnyel, hogy a csatlakozás eredményei mellett, magyar-magyar vonatkozásban bizony komoly törésvonal is keletkezik, hiszen nem minden szomszédos ország lett az Unió tagja, s bizony Szerbia és Ukrajna esetében ez inkább a távoli jövő, mintsem 2007. víziója.
A tavaly márciusi események után fellángoló magyarellenesség bizonyítja, hogy Szerbia esetében a délvidéki magyarságnak bizony újabb kihívásokkal kell szembenéznie, melyek immáron fizikai létét is veszélyeztetik. Nem véletlen tehát, hogy a magyar állampolgárság kiterjesztésének követelése éppen e háromszázezres közösség részéről a legerősebb, hiszen biztonságot és szabadságot lát benne.
Az értelmiségi és gazdasági elitjének jelentős részétől megfosztott délvidéki magyar közösség esetében már szemmel láthatóan megkezdődött a rurizálódás és a skanzenizálás folyamata. Az őszi helyhatósági választásokon Szabadkát alig másfélszáz szavazattöbbséggel sikerült megtartani, az ottani horvátoknak köszönhetően. Szabadka politikai elvesztésével tehát reálisan számolni kell, s nem alaptalan a feltételezés, hogy a mostani választások elemzése után a következő választásokon, a most még elbukott pánszláv összefogás, illetve az etnikai szavazás sikeres lesz. Szabadka elvesztése pedig egyértelműen a Tisza-mentére szorítja az itt élő magyarságot -- ezáltal pedig földrajzilag közvetlenül elszakítva az anyaországtól. Mindennek már most is tapasztalható jelensége a kulturális intézmények fokozatosan Zentára történő áthelyezése/áthelyeződése, illetve a közösség fokozatos elalvása, apátiába süllyedése, egyes területeken a magyar szélsőség -- nacionalizmus felerősödése, mintegy akció - reakció formájában. A korfa, az erőszakos betelepítések és a migrációs táblázatok figyelembe vételével reálisnak tűnik, hogy a délvidéki magyar közösség száma egy évtized múlva megfeleződik, ezáltal pedig politikai képviselete, érdekérvényesítése a minimálisra csökken.
Hamisnak és önáltatásnak tűnnek azok a nyilatkozatok, vélekedések, melyek arról szólnak, hogy az Európai Unióhoz előbb vagy utóbb történő csatlakozás minden problémát automatikusan megold. Hamis illúzió ez, hiszen semmi garancia nincs arra, hogy a végrehajtó hatalom, a törvényhozás és az erőszakszervezetek fellépése az uniós csatlakozás után bármilyen mértékben is pozitív irányba változna a határon túl élő magyarság irányába. Jelenleg éppen az ellenkezője tapasztalható a már uniós tag Szlovákia esetében, ahol a ,,kötelező jófiúknak lenni' időszak elmúlta után szinte minden szlovák párt ismételten elővette az ún. magyar kártyát. Az Unió csak egy lehetőség, semmi több, ami ügyes politika alkalmazásával, sáfárkodással valóban érhet el sikereket. Mindez csupán hatásos regionális politikával, a régiók kialakításával, a különféle autonómia-koncepciókkal és sikeres gazdasággal oldható meg, amivel kapcsolatban magyar részről eddig egyetlenegy koncepció sem látott napvilágot, sőt inkább az a benyomás alakul ki az ezt figyelőben, hogy itt is a koncepciók nélküli sodródás a jellemző, semmint a reális és megvalósítható célok felé történő elmozdulás.
A lehetőségek mégis körvonalazódni látszanak. A kulturális és a területi autonómia kérdésében ma már tapasztalható bizonyos fogékonyság az anyaországi politikai elit részéről, ahogyan a gazdasági felzárkóztatásban -- vagy nevezzük nevén: a tőkekihelyezés módjainak kidolgozásával kapcsolatban is elmozdulás, sőt egyes régiók esetében már ennek megvalósulása is érzékelhető. A régiók specifikumait, különbségeit, a költségvetésben számszerűen rögzített új támogatási politika pedig távlatot nyit egy átgondolt, a mostaninál sokkal jobban és hatékonyabban működő rendszer kialakítására. A kettős állampolgárság egyéni kérelemre történő gyorsított és egyszerűsített megadása mint az új nemzetstratégia része az érzelmi kötődésen túl elsősorban azon régiókban élőknek járna kézzel fogható eredménnyel, akik számára a mostani helyzet nem teszi lehetővé a zavartalan utazást Európában.
A Szabadkai Kezdeményezés tétje tehát nem kicsi. A sikerhez viszont elengedhetetlen, hogy az összmagyarság politikai és értelmiségi elitje -- ha úgy tetszik - egy XXI. századi szárszói találkozón határozza meg a nemzeti minimumot, annak lehetséges módjait, céljait. Nagy kérdés, hogy a Markó-Bugár-Kasza triumvirátus - ha másból nem, hát kényszerűségből -- támogatást, érvényt tud-e majd szerezni ezen elképzeléseinek a végletekig megosztott anyaország politikai és szellemi elitjénél.