Az érmek közül néhány

Alen nagyon vadóc volt általános iskolás korában. Talán az egyik legrakoncátlanabb kölyök a generációjában. A tanárai kezelhetetlennek vélték, most mégis olyan, mondhatnánk, ha eredményeit nem vennénk figyelembe, mint egy átlagos korosztályabeli fiatalember. A kötöttfogású birkózásban megtalálta önmagát, és teljesen megváltozott az elmúlt évek alatt. Akkor miből is lesz a cserebogár? Akiről hajdan nem sok jót lehetett hallani, az most valami olyasmire készül, amiért faluja nagyon büszke rá. De lássuk csak, mit mond ő maga az életéről!
- Mikor és minek a hatására kezdtél el birkózással foglalkozni?
- 2005 október elején kezdtem eljárogatni a szabadkai Spartacus Birkózó Klubba. Mivel sok ismerősöm dicsérte, úgy gondoltam, én is kipróbálom. Nálunk akkoriban vált népszerűvé a birkózás, igencsak nagy érdeklődéssel fedeztük fel magunknak ezt az új sportlehetőséget. Egy meghatározhatatlan, felemelő érzést nyújtott a számomra. Több sportot is kipróbáltam ezelőtt, de valahogy egyik sem tudta ezt az élményt nyújtani. Éreztem, hogy sikerült magamra találnom benne.
- Mennyit edzel hetente?
- Mindennap van edzésem, hétfőtől péntekig este fél hattól hétig. Ha pedig netalán súlyproblémáim adódnak, tehát, ha néhány felesleges kilót felszedek, diétáznom is kell. Hogy ne essek át egy másik súlycsoportba, ki kell iktatnom az étrendemből a kenyeret és a zsíros ételeket. Tehát ez is egyfajta edzés, mert szigorú odafigyelést igényel.
- Számtalan elismerésben, díjban részesültél már. Melyekre vagy a legbüszkébb?
- Arra vagyok a legbüszkébb, hogy sikerült eljutnom az idei londoni paralimpiára. Rengeteget edzettem, küzdöttem, egyszóval sok időt és energiát fektettem bele abba, hogy megvalósuljon ez az álmom. Először is el kellett ugyebár jutnom az Európa-bajnokságra, majd a világbajnokságra, ahol minimum huszonöt pontot kellett gyűjtenem ahhoz, hogy végül a paralimpián is részt vehessek. A XXX. nyári olimpiai játékok július 27-én kezdődik, a paralimpiai játékok (a sérült sportolók olimpiájára) versenysorozat pedig augusztus 29-e után.
- Küzdősportról lévén szó kisebb-nagyobb sérülésekkel is számolni kell. Veled történt-e már baleset?
- Igen, nem is egyszer. A legemlékezetesebbek közé a borda- és a könyöktörésem tartozik, azonkívül a vállam is volt már kificamodva. A könyökömnek például két hónapig gipszben kellett volna lennie, de mivel nagyon zavart a mozgásban, meg hát közeledett a következő verseny, melyre edzenem kellett volna, ezért egy hónap után úgy döntöttem, orvosi tiltás ellenére, hogy leszedem magamról. Szerencsére semmi baj nem lett belőle...
- Egy olyan kis faluból, mint amilyen a mi Bácsfeketehegyünk, elég nehéz kiemelkednie egy tehetséges embernek. Nyilván ezt a magad bőrén is tapasztaltad.
- Sebők István edzőm minden nehézség elhárításában a segítségemre volt. Persze eleinte nagyon nehéz volt megszokni az új környezetet. A városi ember többségére jellemző, hogy azt gondolja: a falusi emberek kevesebbet érnek. Persze eleinte bennünk is van ez a kisebbrendűségi érzés, de egyhamar rájövünk, hogy feleslegesen, hisz semmi különbség sincs a falusi és a városi ember között. Ezt, vagyis hogy egyenlők vagyunk a városiakkal, sőt talán még néha jobbak is, jómagam is be szeretném bizonyítani. A tehetség nem a születési helytől függ. Az kemény munkával érik be, mint egy gyümölcs. Végül is nem panaszkodhatom, sikerült nagyon gyorsan, könnyen és jól beilleszkednem a városi környezetbe.
- Milyen kihatással volt az életedre az a sajnálatos tény, hogy probléma van a hallásoddal?
- Egyáltalán nem befolyásolta az életemet a hallássérülés. Nem foglalkoztam vele. Kitűztem az újabbnál újabb céljaimat, és azok megvalósítására törekedtem. Nagyon keményen edzettem, hiszen a világ minél több helyére el szerettem volna jutni.
- Ez sikerült is.
- Persze, de én úgy gondolom, hogy az ember lehet bármilyen jó, lehet még jobb is. Nincs tökéletesség. Szóval, én remélem, hogy még többet is elérhetek.
- Milyen terveid vannak?
- Pár év múlva Németországba szeretnék költözni, és ott kezdetben hivatásos sportolóként, majd edzőként dolgozni. Sajnos Szabadkán a siketnémák speciális középiskolájában nem tanulunk idegen nyelveket, ezért különórákat veszek majd, hogy ezen a téren is felzárkózhassak a mai fiatalokhoz.
Alen tervei hallatán mást nem is tudok mondani, mint hogy: HAJRÁ! Merni kell nagyot álmodni. Alen már bebizonyította, hogy tettre kész, s amennyire én ismerem, sosem adja fel. Ha törik, ha szakad, megvalósítja a terveit. Aki pedig még bizonytalan, bátortalan, az vegyen példát Alenről! Neki pedig sok sikert kívánunk a nyári paralimpián!