Kohajda Manojlo: ,,Térdet hajtani nem fogok senki előtt...'

Kohajda Ferenc 1944. november 4-én tűnt el. Hiába várta haza a családja. Ószeresüzlete volt Szabadkán, a Maxim Gorkij utcában. Sokan ismerték és tisztelték a példás családapát. Azon a végzetes novemberi napon látta őt utoljára szeretett családja...
Hatvannyolc évvel a történtek után Manojlo, az unoka elhatározta, hogy igényli a magyar állampolgárságot és nagyapja vagyonát, melyet a II. világháború után elkoboztak a családtól.
- A nagyapám magyar állampolgár volt - meséli. - Az akkori Nagy-Magyarország területén, Szabadkán született 1894-ben. Jó iparos módjára vezette az üzletét, amikor asztalosinasként eltöltött néhány dolgos esztendő után alkalma nyílt rá, hogy saját üzletet nyisson. Szinte nem volt a városban olyan ember, aki ne ismerte volna. Nem voltak ellenségei, a családjára is gondot viselt. De azon a bizonyos novemberi estén látszólag minden ok nélkül eltűnt. Hiába kereste a nagyanyám, senki sem tudott róla semmit. Aztán kiderült, hogy az 1942-es újvidéki nyilas razzia megtorlásaként a szerb partizánok kivégezték itt az ártatlan magyar férfiakat, közöttük a nagyapámat és a nagybátyámat is. A nagyanyámat megfenyegették, megerőszakolták, elvették mindenét, amije csak volt. Az akkor még kiskorú leányaival: édesanyámmal és nagynénémmel egyedül maradt a gyászban, a fájdalomban és a nincstelenségben...
Halott, vagy csak eltűnt?
Kohajda Manojlo egyértelműen magyarnak vallja magát. 1954-ben született Szabadkán, nagyszülei tragikus sorsáról sokat hallott édesanyjától, nagynénjétől és az ismerősöktől.
- Még kisgyermek voltam, amikor bizalmas körökből megerősítették - persze nem hivatalosan -, hogy a nagyapámat kivégezték, és a többi ártatlan magyar áldozattal együtt a Zentai úti temetőben levő tömegsírba temették - meséli megtörten. - Emlékszem, sokszor szerettük volna meglátogatni a tömegsírt, virágot is vittünk, de a lovas csendőrség soha nem engedett oda minket. Csakis lopva, a kerítés alatt átbújva tudtunk bejutni néhányszor, kockáztatva ezzel, hogy elfognak és megbüntetnek, esetleg meg is kínoznak bennünket. Szörnyen fájdalmas évek voltak azok...
A tragikus emlékeket részben elhomályosította az idő múlása, és Manojlo úgy döntött: igényli a magyar állampolgárságot. Ehhez azonban szükség volt a nagyapja halotti bizonylatára.
- A gondok akkor kezdődtek, amikor kiderült, hogy a nagyapám hatvannyolc év után sincs holttá nyilvánítva. Még csak eltűnt személyként sem tartották nyilván, a születési anyakönyvi kivonatát sem tudták kiadni, mivel Szabadkán ezeket az okmányokat 1896 óta őrzik. Kértem, nyilvánítsák halottá az 1944-ben kivégzett nagyapámat, akinek a neve, foglalkozása és a születési dátuma is rajta van a Zentai úti temetőben levő emlékművön, de mindhiába. Azt mondták, a bíróságon intézik az ehhez hasonló ügyeket. Hát elmentem oda, de bárcsak ne mentem volna...
Mivel mérik az ember becsületét?
A törvényhozás egy csuda kacifántos mesterség. A legkülönfélébb előírásokkal, szabályokkal és szabályzatokkal mérik, hogy mennyit is ér az ember élete és becsülete. Manojlót azzal fogadták a bíróságon, hogy az ügyét peren kívüli megegyezés útján intézheti. A részletekről nem tájékoztatták.
- A tárgyalás nem tartott tovább negyedóránál. Én elmondtam a bírónőnek, hogy miért vagyok itt, ő kért tőlem még néhány dokumentumot, mellyel igazolni tudom, hogy a nagyapám egyáltalán létezett. Mindent beszereztem, amit csak tudtam: a munkakönyvét, amelyben a születési dátuma, a lakcíme, a családi állapota és a foglalkozása mellett részletesen fel van tüntetve a hajának és a szemének is a színe meg a testalkata. Mindehhez csatoltam még az iparengedélyét és az édesanyám személyes adatait is, mely tartalmazza a nagyszüleim nevét és születésük pontos dátumát. A második tárgyalásra már kirendeltek egy ügyvédet, aki velem szemben védte a nagyapám érdekeit, pontosabban: igyekezett bebizonyítani, hogy a nagyapám nem halt meg, csupán eltűnt. Az ügyvéd mintegy tíz percig bizonygatta az igazát, minekután megszületett a bírósági döntés: a nagyapámat halottá nyilvánították. Erről levélben értesítettek, valamint arról is, hogy köteles vagyok kifizetni az ellenem, a megkérdezésem nélkül hivatalból kirendelt ügyvéd munkadíját, 17 500 dinárt...
A behajtókra várva
Kohajda Manojlónak nincs állandó munkája. Havi 16 ezer dinárból él a feleségével és négy kiskorú gyermekével együtt. Számukra a bíróság által kirótt összeg felér egy vagyonnal...
- Nem hittem a szememnek, amikor elolvastam a felszólítást, hogy néhány napon belül fizessem ki az ügyvéd bérét. Micsoda pofátlanság és igazságtalanság! Az ügyvédet nem én kértem, ráadásul a pert én nyertem meg. Nem értem, miért nekem kell fizetnem. Nem elég, hogy kivégezték a nagyapámat, hogy elkoboztak a családomtól mindent, még most is az adósukká akarnak tenni? Borzasztóan csalódott, kiábrándult és dühös vagyok. Hát milyen jogállamban élünk? Hol itt az igazság?
Manojlo megpróbált tanácsot, illetve segítséget kérni bizonyos fórumoknál ügye megoldásához, de nem járt sikerrel. A hatályos törvény értelmében köteles kifizetni a megszabott 17 500 dinárt az ügyvédnek, valamint 750 dinárt perköltség címén. A peren kívüli megegyezésnek ugyanis ára van. Ezt törvény írja elő.
- Felhívtam telefonon az ügyvédet, és elmondtam neki, hogy szegénysorban élünk, nem tudok fizetni. Azt válaszolta, hogy ebben az esetben kiküldi rám a végrehajtókat. Hát itt tartunk 68 évvel a nagyapám kivégzése, a családom meghurcolása és kisemmizése után! Fizetni nincs miből, ha a végrehajtók kijönnek, legfeljebb a televíziókészüléket vihetik el a gyermekeimtől, másunk nincs, sem hitünk, sem bizalmunk. Nekem már a magyar állampolgárság sem kell, lemondtam arról is. Én magyar vagyok, ezt mindig is büszkén vállaltam és vállalom a jövőben is. De hogy ilyen megaláztatások közepette kell ezt bizonygatnom, túlmegy minden határon! A nagyapám emlékét megőrzöm, amíg élek, kijárok a Vergődő madár emlékműhöz, melyen rajta szerepel a neve, tisztelgek az emléke előtt és minden ártatlan magyar ember emléke előtt, de térdet hajtani nem fogok senkinek! A becsületembe, az érzéseimbe tapostak bele, megaláztak engem is és a családomat is. Erre pedig nincs bocsánat...