Lévay Endre vonaton

Szabadkán látta meg a napvilágot száz évvel ezelőtt a délvidéki magyarság kiemelkedő egyénisége, a nagy érdemű író, szerkesztő, művelődésszervező, Lévay Endre. Ő volt a Híd egyik alapítója, első főszerkesztője, a Magyar Szó elődjének, a Szabad Vajdaságnak az egyik alapítószerkesztője, a 7 Nap megszületésénél is ő bábáskodott, rendszeresen írt az akkori újságoknak, folyóiratoknak, az Újvidéki Rádiónak, szerkesztette az Életjel c. irodalmi élőújságot, riportjai, novellái, színi- és könyvkritikái, tanulmányai, regényei, önéletrajzi írásai ma is érdekfeszítő olvasmány lehetnek számunkra. Mondhatni, hogy Szabadka kulturális életének egyik mozgatórugójaként ismerték őt egészen 1985-ben bekövetkezett haláláig.
Hogy milyen is volt ez a közügyek iránt mindig is elkötelezett ember - akire Herceg János szerint a Német László-i szó, a ,,szerep'', a szerepvállalás, a mindenkori teljes és fenntartás nélküli angazsáltság, készültségi állapot illett rá, ,,tökéletes jóhiszeműséggel'' átitatva - magánemberként, apaként, arról a fiai: a világhírű zeneszerző, Lévay Szilveszter és a repülőmérnökként fényes világkarriert befutott Lévay László és a szintén a világon sokfelé ismert zeneszerző és -terapeuta Lévay Tibor vallanak olvasóinknak.
Lévay Szilveszter (aki ma 66 éves, Németországban él, de sokat ingázik a világ különböző részei között): - Amit nagyon fontosnak tartok az apámtól kapott nevelés szempontjából, az, hogy három testvéremmel együtt mindig a képességeinknek, hajlamainknak, egyéniségünknek megfelelő útra terelgetett bennünket édesanyámmal egyetértésben. S nem gördített akadályokat elém akkor sem, amikor 16 évesen úgy döntöttem, nyakamba veszem a világot, és zenészként szerencsét próbálok. Mindig támogatott, meglátogatott bármelyik részében éltem a világnak, s meghitt, szoros lelki kapcsolatban voltunk. Én arra esküszöm, hogy meg kell az igazat mondani, igazságosnak és őszintének kell lenni, s ezt a szemléletet tőle örököltem. Ha problémánk adódott így szólt: gyerekek, ezt békésen kell megoldani. Szóval mindig kereste az őszinte, békés és emberi hangot, ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy előrehaladhassunk az életben.
* Édesanyád, kedvenc zenetanárnőm, Anna néni úgy mesélte nekem, hogy a négy csintalan fiú nevelése mellett mindig valami közösségi cél érdekében is serénykedtek ők ketten, de a nehézségek ellenére oldott, vidám légkör uralkodott nálatok. Te hogy élted meg a mindennapjaitokat?
- Igen, anyánk is, apánk is meleg szívű ember volt, és ez kisugárzott mindannyiunkra. Gyerekként valahogy megéreztük azt, hogy a szüleink tágra nyitották előttünk a horizontot. Jobbra is, balra is, hátra is, előre is néztek... Sok lapnak írt apa, könyveken, szótárakon is dolgozott, beszélgettünk, kérdezgettük, észrevétlenül tanultunk tőle, éreztük, hogy egyfajta multi-kulti hangulat uralkodik a házban. És ezt magunkba szívtuk mi is. Ha nem ment be a szerkesztőségbe, akkor otthon dolgozott, délelőtt is, délután is. Emlékszem, hogy göndörödött, és megállt a szoba közepén a cigarettafüst, a szoba ablakán meg besütött a nap. Ez roppant nagy hatással volt ránk. Téli napokon, amikor befűtöttünk a cserépkályhába, mi gyerekek beültünk hozzá, amikor dolgozott -- és nagyon szerette, ha ott sertepertélünk, ott vagyunk vele... És ha főleg a munkájára koncentrált is, ez nekünk gyönyörű volt! A szó klasszikus értelmében tulajdonképpen anya ,,nevelt'' bennünket, gyakran felolvasott az illemkönyvből, apa meg csak tanácsot adott. És: mindig védett bennünket - feltétel nélkül szeretett. Ha mi, gyerekek összekaptunk valamin, mindig a gyengébb oldalára állt: ,,Ne bántsátok a sorsüldözöttet!'', hangzott a figyelmeztetés. A másik tanácsa, amire emlékszem, ez volt: ,,Legyetek jók és előkelőek, gyerekeim!'' Anyának az volt a pedagógiai vesszőparipája, hogy ,,túl kell járni a gyerekek eszén''. És akkor észre se veszik, hogy nem könnyű tanulni, csak azt látják, milyen szép. Ez megmaradt mibennünk is, és most a mi gyerekeinek adjuk tovább ezt a szemléletet.
* Az ,,alapvetően polgári beállítottságú'' édesapátok - írta róla Kalapis Zoltán - ,,a 48-ban keletkezett ideológiai útvesztőben igen szerencsétlenül nem találta meg a kivezető ösvényt, a hírhedt Goli otokra internálták, s onnan megrendült egészséggel került haza...''
Lévay László (aki ma 68 éves, s amerikai nyugdíjaztatása után főként Budapesten tartózkodik): - Igen, a legrégibb emlékem apámról az, hogy nem volt apánk. Gyerekkorom egy szomorú emléke ez. Ott volt a Meztelen Sziget és a tuzlai szénbánya története... Erre az utóbbira pontosan emlékszem. Anyával együtt mi gyerekek meglátogattuk apát. Hogy velünk találkozzon, szabad volt neki feljönnie a tárnából... Jó ember volt. Sajnos, a hiszékenységig jóakaratú. Mindenkiben csak a jót látta. Megbüntette őt ezért a sors, az átéltek részei lettek a további életének, szomorú nyomot hagytak benne. Régebben bosszantóan fellázítottak ezek az igazságtalanságok, mára csillapodtak bennem az indulatok. Tisztán emlékszem még azokra a napokra is, amikor mi gyerekek naponta hordtuk az ebédet az apánknak, aki az internálásból hazatérve a radanováci faiskolában kapott munkát, ott metszette a fákat. Meg arra is, hogy előtte sokáig nem akart enni, tölcséren keresztül etettük, hogy ne haljon éhen... Mindenesetre az ő belső szellemi ereje, érzelmi világa, a pozitív kisugárzása volt az, ami erősen hatott ránk, anyánk pedig arra tanított, hogy mindenféle körülmények között meg kell állni a helyünket.
Úgy érzem, apám Menj csak, fiam kötetcíme tökéletesen ráillik a velünk kapcsolatos felfogására. Mind a négy fia elment világot látni, hárman valóban az egész világot bejártuk, elkerültünk nemcsak határokon, hanem óceánokon túlra. Bandi bátyánk, a legidősebb közülünk, a belsőépítész, aki végül is Szabadkán maradt, itt hunyt el, szintén élt egy ideig külföldön, Ausztriában... Apámnak köszönhetem azt is, hogy szeretem az irodalmat, szeretek olvasni (angolul, németül, magyarul), és hogy írni is megtanultam viszonylag jól. S - nem szégyellem! - neki köszönhetem azt is, hogy a könnyekig el tudok érzékenyülni egy-egy szívbe markoló film, színdarab láttán vagy egy jó könyvet olvasva. Apára leginkább a mosolya volt jellemző, erre élénken emlékszem, de volt egy tartózkodó humora is, amit többnyire családi körben alkalmazott...
Lévay Tibor (a legfiatalabb Lévay fiú, aki ma Afrikában él, és zeneszerzéssel, zeneterápiával foglalkozik) így emlékezik: - Noha ,,isa, por ës homou vogymuk'', mindennap érzem apám jelenlétét bennem, a viselkedésemben, a vonásaimban és nem utolsósorban abban a belém táplált szigorú ,,vallás''-ban, amit részben szóban, részben a léte által adott át nekem: a humanitásban. Mindenkori őszinteségre tanított, s ezt a nézetét ma is képviselem. Ám egy családi perpatvar közepette így szólt hozzánk: ,,Hazudjunk egy kis harmóniát az életbe!'' Nekem se kellett több! Egy világ dőlt össze bennem. A későbbiek folyamán rájöttem, hogy ezzel is őszinte volt: fajunk szerves tartozéka, védőmechanizmusa ugyanis, hogy szükség esetén harmonizáljuk a dolgokat, hogy az élet viszontagságait elviselhetővé tehessük. Sokat dolgozott, szinte el volt varázsolva a munkájától, mint néha én is, nemigen játszott velünk, de egyszer egy ,,világbajnoki'' borvörös sárkányt épített nekem, s ez olyan magasra emelkedett az Alacker-szőlőskertben, hogy már látni se volt könnyű, a végén a szél magáévá tette, és elvitte a világ végére, mint engem is később... Mindenek ellenére annyi szeretetet kaptam tőle, hogy a mai napig ebből élek...