Afrim Imeraj két évet élt. Adriana Imeraj tizenhárom évet élt. Arijeta Imeraj tizenegy évet élt. Három név, amelyek viselőjének erőszakos halálával - olvasd: likvidálásával - azt a Lazareviæ tábornokot terhelik, aki a múlt csütörtökön állítólag önként feladta magát a hágai törvényszéknek. A teljes dokumentáció a www.un.org/icty/indictment/english/pav-ii031002e.htm honlapon olvasható. A Szerb Köztársaság miniszterelnöke egy gyermekgyilkosságokkal vádolt egyént nemzeti hősnek kijáró tisztelettel fogadott rezidenciáján. A fényképfelvételek tanúsága szerint nem maradhatott el a kötelező ölelkezés sem. Eljátszottam a gondolattal, hogy Konrad Adenauer, mondjuk, az ötvenes években szintén rezidenciáján fogadja dr. Mengelét vagy Adolf Eichmannt. A német nemzeti hősöket, akik a második nürnbergi perben mint fővádlottak vesznek részt, majd bebizonyítják saját igazukat. Elképzelhetetlen. Szerbiában viszont elképzelhető. Miként az is, hogy Auschwitz felszabadításának hatvanadik évfordulójára Európából egyedül Szerbia és Montenegró nem tudott miniszteri szinten megjelenni a kommemoráción. Vajon mi ennek az oka? Csak nem Srebrenica?
A parlamenti pártok, a hatalom kórusban kántálta egész héten a nagy bátor és bölcs döntését. A propaganda éjjel-nappal éltette a hős tábornokot, aki ismételten a nemzete érdekében, javáért cselekedik, bátor önfeláldozással megadja magát a sorsnak. Az alku tárgyáról azonban már hallgat a tisztelt média nagy része. Az ingyenlakásról, az egyetemi tandíjról, a félmillió euróról, amiről itt-ott lehet azért olvasni. A lehető legjobbkor jött ez a kis hágai cirkusz a hatalomnak, hiszen újra el lehet terelni a szót a lényegről: Beba Popoviæ kinyilatkoztatásáról, melyben az egész társaságról lerántotta a leplet. Többek között az egyházról, amely immáron mint megfellebbezhetetlen államhatalom vesz részt a közéletben. Mindenütt a pátriárkák, mindenütt az ő szavuk a döntő. Hírlik, hogy nagyban dolgoznak a pravoszláv egyház által beterjesztett törvénytervezeten (radikális támogatással persze), mely a háromgyermekes szerb anyákat főfoglalkozású anyaként teljes fizetéssel jutalmazza. A nemzetnek szaporodnia kell mondással alátámasztva. Ez rendben is volna, ha nem lenne ott a ,,szerb' terminus, és az ország minden nőpolgárát érintené. De nem érinti, csak a szerb angyalkákat nevelőket - lásd a törvénytervezetet. Ezzel csak az a baj, hogy a XXI. században visszahozták a XX. század első felét. Egészen pontosan a faji törvényeket. Innét már csak egy lépés választja el ezt az országot a nürnbergi Blut und Boden szellemétől. A hatalomgyakorló klerofasizmus a szociáldarwinizmus hátsó kapun történő becsempészésével a nemzetiszocializmus irányába mozdul el, egyházi támogatással. Sőt ennél tovább, hiszen Európában nincs - a XX. században sem volt - még egy olyan ország, ahol az egyház lassan nem mint vallást képviselő institúció, hanem mint az állami politika autentikus letéteményese viselkedik.
Miután Ukrajnában megbukott a posztkommunista rezsim, a világsajtóban arról cikkeznek, hogy ez a hatalmas ország, mely megannyi bajával megszenvedte a totalitárius diktatúrákat, mikor fog az Európai Unió tagjává válni. Különféle számítások láttak napvilágot. Ugyanekkor a CIA is megjelentette középtávú elemzését, melyben arról értekezik, hogy Szerbia Boszniával és Albániával együtt 2020-ban sem lesz az EU tagja. Miközben ekkor már a Krímen vélhetőleg hatalmas infrastrukturális beruházásokat végeznek a turisták odacsalogatása érdekében, addig ez a Nyugat-Balkánnak nevezett régió még mindig azon fog elmélkedni, hogy akkor ki is legyen a következő kiszolgáltatásra váró egyén. Persze, ennél jóval optimistábbnak kell lennünk, mert addig még van tizenöt év, s a külpolitikai értékelők szerint különben is az idei 2005. esztendő lesz a sorsdöntő Szerbiában, minden téren. Reménykedjünk hát.
Megtette jelentését Dorris Pack asszony is a vajdasági etnikai összetűzésekkel kapcsolatban. Persze hogy nem azt mondta, amit a belgrádi sajtó az ország népének kihirdetett. Azt sem mondta, amit mi vélünk igazságnak, hanem - egyébként mint várható is volt - a kettő között foglalt állást. Ami végül is nem rossz. Viszont: a következő alkalommal nem ártana odafigyelni, mondjuk, a gazdasági szférában egyre jobban eluralkodó kiszorítósdira is, mert ha másért nem, hát ezért nem lesz alkalma tíz év múlva vizsgálódni Pack asszonynak, mert egyszerűen nem lesz ki miatt vizsgálódni. Főleg akkor nem, ha a képviselőház elfogadja a fentebbiekben már említett egyházi törvénytervezetet, ami az abortusszal is foglalkozik.
A nagy szavak hangoztatásán kívül jóformán semmi sem történik Szerbiában. Ellenkezőleg: a megmerevedett, hatalmasra felduzzasztott adminisztráció és bürokrácia burjánzása már-már (igaz, tizenöt éve egyfolytában) az államigazgatási rendszer ellehetetlenülésével fenyeget, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy egyes területeken elkezdődött, sőt előrehaladott állapotban van a hivatalok kettőzése, amit általában a totális diktatúrák jellemzőiként tartanak számon. Csak egy példa: se szeri, se száma az újságokban a különböző erőszakszervezetekről szóló tudósításoknak. A kérdés persze az, hogy ki gyakorol ellenőrzést e szervezetek fölött. Ebből a szempontból is tanulságos volt Beba Popiviæ kinyilatkoztatása az Insiderben. Amire persze nem véletlenül most került sor, hiszen elő kell készíteni a talajt a választásokra. Hírlik is, hogy a Demokrata Párt már nagyban készül a választási kampányra, ahogyan a Szerbia Ereje mozgalom elnöke is látványos kijelentéseket tett a napokban. Valami tehát ismételten készül. A kérdések kérdését - a tábornokok ügyét - ezzel ugyan a szőnyeg alá lehet söpörni, de nem sokáig, mert egyértelmű, hogy a március végi haladék után nincs tovább. A lényeg viszont ezzel sem változik. A struktúrák továbbra is érintetlenek maradnak. Amíg a sztálini időkig visszanyúló, betokosodott rendszereket nem számolják fel, addig nemigen lehet nagy csodákat elvárni. Október ötödike sem az volt emiatt, aminek fel szeretnék tüntetni. Forradalom sem volt. Csak a jéghegy csúcsát változtatták meg a hatalmi erőközpontok. Forradalom pedig ezután sem lesz, hiszen már Tocqueville is megmondta: a nép sosem akkor lázad, amikor a legrosszabb, hanem akkor, amikor enyhül a rá nehezedő nyomás. A történelem ennek a tanúja: a francia forradalom, 1848, 1956. Sosem a mélyponton pattant ki a szikra. Mi pedig jelenleg a mélyponton vagyunk. Minden téren. Szellemileg, erkölcsileg, politikailag, gazdaságilag.