Az elmúlt hónapok politikai eseményeinek tükrében jogosan tehetjük fel magunknak a kérdést, hogy hogyan áll közösségünk ügye. Miként látják ezt a fiatalok, ifjúsági szervezetünk egyik vezetője és egy frissen diplomázott orvos? Hosszú politikai szünet után - megkeresésünket elfogadva - dr. Hódi Sándor is erre a kérdésre igyekszik választ adni.
Diósi Viola, a VIFÓ elnöke, Doroszló:
- A 2000. évi változás óta, vagyis amióta a vajdasági magyarság képviselői több szinten és nagyobb számban is jelen vannak a döntéshozatalban, látható eredményeket értünk el. Új törvények születtek, önálló magyar intézményeket alapítottunk, új, magyar nyelvű és szellemiségű iskolák alakultak, hogy csak néhányat említsek az eredmények közül. Azonban a tavalyi helyhatósági választások eredményei - bár sok eltérő magyarázatot hallhattunk - nem voltak a legsikeresebbek, és a közösség a helyi szinteken nem bizonyult sem jól szervezettnek, sem elégedettnek több előző vezető munkájával, és emiatt számos helyen teret veszítettünk, közösségünk érdekérvényesítő képessége is gyengült. Ez a folyamat azonban még sok munkával és egy kis szerencsével megállítható és visszafordítható.
Amin azonban nem tudunk rövid távon és látványosan változtatni, az a közösség egészének gazdasági helyzete vagy inkább helyzetbe hozása, hiszen Szerbia gazdasága még mindig nem tért magához. Aggodalomra ad okot az, hogy ha ez nem változik, hiába építünk nyelvi és kulturális autonómiát, mindez nem lesz elég ahhoz, hogy a negatív népszaporulat mérséklődjék, hogy a magyar fiatalok közül egyre többen tanuljanak tovább, hogy a fiatal és tehetséges szakemberek ne hagyják el az országot.
Összegezve tehát: azokban a kérdésekben, amelyekre tudunk hatni, úgy látom, lehetünk optimisták, és számíthatunk eredményekre, azonban azoknak a problémáknak a megoldásában, mint amilyen az ország gazdasági és politikai helyzete és stabilitása - és amire számarányunknál fogva már kevésbé tudunk hatni -, egyáltalán nem jó a helyzet, és jelen esetben ezek a tényezők legalább annyira fontosak a vajdasági magyarság jövője szempontjából, mint a sokat emlegetett ,,magyar ügy”.
Dr. Hódi Sándor pszichológus, Ada:
- Ahhoz, hogy a fenti kérdésre válaszolni tudjunk, meg kell állapodnunk a kiindulópontban. A rendszerváltás, amely új távlatokat és lehetőségeket nyitott a térség népei számára, ilyen lehetséges viszonyítási pontnak kínálkozik. Én ezt veszem alapul. Vajon hogyan alakult a vajdasági magyarság helyzete 1989 óta az iskolaügy, az anyanyelvhasználat, a művelődési élet, a gazdasági élet és az emberi szabadságjogok tekintetében? Egy átfogó régiókutatás, amelyet az elmúlt években végeztünk - egyebek mellett - ezekre a kérdésekre adott választ. A felmérésből kiderül, hogy az etnikai közösségek helyzete a korábbi állapotokhoz képest csaknem minden vizsgált mutató mentén romlott. A visszaesés különösen gazdasági és kulturális téren szembetűnő, de jelentős romlás figyelhető meg az iskolaügy területén is. Az alapvetően pozitív politikai fordulat (a rendszerváltás) paradox módon kedvezőtlenül hatott a társadalom alapvető fontosságú intézményeinek a működésére, az iskoláztatásra, a művelődésre s egyáltalán az anyagi és szellemi életre. Az azóta eltelt idő nem orvosolta, hanem inkább súlyosbította a korábban is meglévő bajokat. A bevezető kérdésre röviden tehát azt lehetne mondani, hogy nem ment előbbre közösségünk ügye. Ellenkezőleg, néhány részeredmény ellenére - politikai érdekképviselet megszervezése, a kollektív jogok elismerése, nyelvhasználat, az MNT és az intézményépítés csírái - a helyzet inkább romlott. Ennek megfelelően az emberek csalódottak, kiábrándultak a politikából, visszasírják a múltat. De vajon mi lehet a sikertelenség oka? Az okot jómagam abban látom, hogy a rendszerváltást lebonyolító politikai garnitúra nem kínált elfogadható alternatívát a polgárok számára. Évek óta vakvágányon veszteglünk, mert ugyanazok vannak vezetőülésben, akik egyszer már - korábbi állományukban - a történelem szemétdombjára sodortak bennünket. A helyben topogásnak, a süllyedésnek természetesen vannak objektív okai is. De azt, hogy mennyi a külső kényszer és mennyi az önként vállalás, az alkalmatlanság, nehéz eldönteni. A határon túli magyarság helyzete ugyanolyan nyílt és megoldatlan, mint volt 15 évvel ezelőtt. A politikai szerepvállalással részévé váltunk ugyan a demokrácia nevében folyó színjátéknak, de sajnos ránk csak a statiszta szerepe hárul, idegen érdekek megvalósulásához asszisztálunk. Ez nem a hatalomhoz való törleszkedés vagy ellenzékieskedés kérdése, ahogyan egyesek mondják, hanem politikai súlytalanságunk következménye. Létszámunkból kifolyólag csak arra telik, hogy részvételünkkel legitimáljuk a többnyire ellenünkre hozott döntéseket. Sok választási lehetőségünk persze nincsen: lessük az asztalról lehulló morzsákat. Az egyik vétkünk az örökös tétlenkedés, a másik az, hogy amikor a türelmünket vesztjük, akkor eleve vesztes csatákba hajszoljuk bele magunkat. A magyar történelem bővelkedik erre vonatkozó példákkal. Én ezt az autentikus szellemi vezetőréteg hiányával magyarázom. Alkalmas szellemi potenciál hiányában elmarad a közös cselekvés, amikor erre égető szükség lenne, és fordítva, a veszélyre figyelmeztető hangok nem mérsékletet váltanak ki, hanem indulatot, türelmetlenséget azok iránt, akik mérlegelni ajánlják a kockázatot. Kitartó, szívós küzdelem helyett hol ebbe, hol abba kapunk, mindig mindent újrakezdünk. Hadd utaljak ennek egyik ékes példájára. Nagy visszhangot keltett, hogy Szabadkán a kisebbségi pártok vezetőinek találkozóján létrehozták a határon túli magyarok szervezetét. A sajtó egyenesen történelmi jelentőségűnek nevezte ezt a páratlan lépést. A szomorú valóság viszont az, hogy kisebbségi politikusaink feltalálták a langyos vizet. A határon túli magyar pártokat tömörítő szervezet ugyanis már az Antall-kormány idején létrejött, és Közép-európai Magyar Népcsoportok (KENF) néven bejegyzésre került. A KENF égisze alatt készültek el az autonómiatervezetek, ezért is lett kegyvesztett, és szorult háttérbe. A dolog pikantériája az, hogy történetesen éppen Szabadkán született meg a javaslat a kisebbségi csúcsszervezet létrehozására 1992-ben, a VMDK II. kongresszusán. Milyen rövid az emberi emlékezet! Az élettől kapott pofonok ugyanakkor valahol a javunkat szolgálják. Nem mentség, hogy a sanyarú élet határon innen és túl kollektív tudatunkban megnyomorított mindnyájunkat, rövidlátóvá, hiszékennyé és önzővé tett bennünket. Előbb-utóbb majd csak felnövünk a feladatokhoz.
Dr. Megadja Bálint tavaly végzett orvostanhallgató, Szabadka:
- A jövőképem homályosságának fokát a terveim összegabalyodásával magyarázom. Nem beszélve ütközésükről és kölcsönös kizárólagosságukról.
A szép jövőképhez terv és viszonylag állandó megfelelő körülmények kellenek, a jó tervhez pedig racionalitás. Most olyan helyzetben vagyok, hogy érzem: a jövőképem változik. A pár évvel ezelőtt megalkotott tervem a tapasztalt körülményekhez képest eltúlzottnak bizonyul, jóformán csak azon jár az eszem, melyik részét hagyjam ki, hol csonkítsam meg. Tartok tőle, hogy valami fontos fog kimaradni belőle, legalábbis sokat várat majd magára. Egyedül az a kérdés, hogy mi legyen az: az önállóság, a karrier, a szülőföld vagy a család? Hogyan lehet bölcs az ember ilyen helyzetben?