Számtalan olyan szereplője volt már a rovatnak, akinek élettörténete rácáfolt a tudományos magyarázatokra, állításokra. Mint például annak az alig ötvenéves asszonynak a története, aki azt mondja, nem igaz, hogy az egészséges válás jobb a gyereknek, mint egy rossz házasság. Mert az egymástól elváló szülők gyermekének egyik sem jó, mondja, hiszen ,,én életemben nem láttam még olyan elvált szülőket, akik a válás után is meg tudták volna tartani legalább a minimális emberi kapcsolatot.' Biztosan van ilyen is, de én még nem találkoztam ilyennel, állítja L.
- Ha nagyon őszinte akarok lenni - márpedig ezért kértem, hogy beszélgessen velem -, meg kell mondanom, hogy a szüleim rendes, normális emberek voltak. Mindketten, hibáikkal együtt, teljes emberek, akiket a környezet is tiszteletben tartott. Azt hiszem, az anyám azért jóval talpraesettebb, életrevalóbb volt, mint az apám. Anya előtt nem volt lehetetlen, ösztönösen mindig tudta, hol hogyan kell fellépnie, hogy ne valljon kudarcot. Az apámról már nem tudok ennyit, de abból, amit hallásból tudok, ő is rendes ember volt. Tudja, az a legfurcsább, hogy ha apáról beszélek, nekem csak egy ember képe ugrik be: a mostohaapámé. Tízéves voltam, amikor a szüleim elváltak, és az anyám hamarosan hozzáment a mostohaapámhoz. Pontosabban a válás után két napra az apám megnősült, anyám egy évvel később ment férjhez, és ebből azt a következtetést vonom le, hogy már a házasságuk idején is ismerték későbbi párjaikat. Persze, ez nem az én gondom, de amikor édesanyám már nagyon beteg volt, egyszer megkérdeztem, miért vált el, és ő gondolkodás nélkül válaszolt: mert beleszerettem a nagyapába (így hívtuk a mostohaapámat valamennyien).
Később született egy öcsém is, de én kértem a testvérkét, mert nem akartam egyke maradni. És az életünk folyamán soha, egyetlen alkalommal sem éreztem, hogy én hátrányos helyzetben vagyok, pedig azt állítják, hogy az apák jobban szeretik a fiú utódokat. Eleinte még egyedül voltam, az anyám, de a mostohaapám is sokszor mondták, hogy apámmal fenn kell tartanom a kapcsolatot, mert egyszer majd felnövök, és ha akkor másként ítélem mg az életet, már késő lesz áthidalni az éveken keresztül keletkezett szakadékot. Magának elmondom, hogy középiskolás koromban ezt néhányszor meg is kíséreltem. De az apám mindig olyan hideg, olyan kimért volt velem, hogy talán a harmadszori kísérlet után lemondtam arról, hogy normális kapcsolatot alakítsak ki vele.
Abban az időben, amikor időnként már elmehettem szórakozni, az volt az érzésem, hogy a mostohaapám nagyon szigorú velem: idejében otthon kellett lennem, csak hétvégeken mehettem szórakozni. Ha véletlenül késtem, feltétlenül büntetést szabott ki rám: a következő hétvégén nem mehettem sehova. Már egyetemista voltam, amikor megértettem, hogy mindenben neki volt igaza. Az életben az égvilágon semmiről sem maradtam le, de megtanultam, hogy vannak kötelességek, amelyek betartása elengedhetetlen az életben. Két gyermekem van, a lányom már középiskolás, és ha hőbörög, ha megkövetelem, hogy idejében otthon legyen, mindig elmosolyodok, magamat látom a lányom helyében, pontosan tudom, mit érez, de azt is tudom, hogy a határok megszabásával elsősorban neki teszek jót. Majd idővel ő is rájön. Úgy érzem, normális, rendes ember lettem, elsősorban a családomnak hála. Az életemben nem volt egyetlen olyan esemény sem, amelyben a családom ne vett volna teljes szívvel részt, a mostohaapám velem izgult végig minden vizsgát az egyetemen, az oklevél kiosztásakor olyan sugárzó arccal feszített anyám mellett, hogy jó volt ránézni. Sokan még az ismerőseink közül is azt hiszik, hogy ő az igazi apám. Már elmúltam 26 éves, amikor férjhez mentem, szép lakodalom volt, olyan, amilyet én megálmodtam még kislánykoromban magamnak. Az öcsém is felnőtt, letöltötte a katonaságot, megnősült. Mindkettőnknek két-két gyerekünk van, és azt hiszem, anyának és a mostohaapámnak is az unokák jelentettek a nyugdíjas években egy kis napfényt. Azt még szeretném elmondani, hogy az esküvőm előtt anyámék leültek velem, és javasolták, hívjam meg apámat és a családját is az esküvőmre. Sokáig gondolkodtam, van-e értelme csaknem húsz év után jelentkezni neki, megbeszéltük a férjemmel, és egy délután elmentünk hozzá. És tudja mi történt? A felesége meg sem ismert, először nem akart beengedni a lakásba. Apámat hívta az ajtóhoz. Behívott ugyan bennünket, de amikor - sután, akadozva - elmondtuk, miért jöttünk, nagyon felbosszankodott, és azt mondta, nekik nincs pénzük arra, hogy részt vegyenek egy akkora lakodalom költségeinek fedezésében, hiába jöttünk. Akkor én úgy éreztem magam, mint akit jól fenéken rúgtak, hogy orra essen. Meg sem próbáltam neki elmondani, hogy egyetlen dinárját sem kérem, hiszen az elmúlt időben soha eszébe sem jutott egyetlen születésnapom, a válásuk után még egy csokoládét sem kaptam tőle.
Azóta 17 év múlt el. Csodálatosan szép időszak, megszülettek a gyerekek, anyámék nyugdíjba vonultak, és minden idejüket a négy unokának szentelték. A mostohaapám olyan nagyapa volt, akit bármelyik gyerek megirigyelne. A gyerekeim nem is tudják, hogy nem ő az igazi nagyapjuk. Látja, milyen hülyén hangzik a hivatalos megfogalmazás: igenis ő volt az igazi nagyapa, annyira igazi, hogy a gyerekeim életében emlékét soha senki sem tudja kitörölni. Sajnos, anyám a bombázás idején, a mostohaapám két évvel később meghalt. Mindketten még fiatalon, hiszen egyikük sem volt még hetvenéves. Azt hiszem, ha van másvilág, a nagyapa nagyon elégedett: a gyerekek még most is kijárnak a temetőbe, a lányom első ötöse ott van a fejfánál elásva egy papíron, egy joghurtos pohárban. Aztán a férjem azt hallotta, hogy a biológiai apám alkoholista lett. Neki a második házasságából két gyereke lett, de én egyáltalán nem ismerem őket. Valahogy annyira kiesett apám az életemből, hogy semmi, ami vele kapcsolatos, nem jutott el hozzám, de őszintén szólva nem is nagyon érdekelt. Aztán úgy két hónappal ezelőtt becsöngetett hozzánk. Elég zilált állapotban volt, és zavartan vette ki a zsebéből a húsz deka kávét, amit hozott. Lassan kinyögte, hogy elvált már két éve, és most úgy döntött, bemegy a gerontológiai központba. De a két gyereke közül csak a fia hajlandó viselni a költségek egy részét, hát tőlem kéri a többit. Mert, mondta, mégiscsak a lánya vagyok. Nem vagyok egy lélektelen teremtés, de valami felfordult a gyomromban, és minden további nélkül elutasítottam. Valahogy úgy éreztem, visszaadtam neki azt a pofont, amit nekem adott, amikor az esküvőmre akartam hívni. De ahogy múlik az idő, egyre többet gondolkodom, becsületes volt-e, amit tettem.
Ezért mondtam még a beszélgetés elején, hogy a szülők válását a gyerek ilyen vagy olyan módon mindig megsínyli. Mert én tele vagyok kétséggel. Amikor elment, a fiam megkérdezte, ki volt ez a bácsi, és én azt válaszoltam, hogy egy régi ismerős, aki üdvözletet hozott egy távoli rokonunktól. Egyáltalán nem áll szándékomban megmondani nekik, ki volt a ,,bácsi'. És megtettem, amit megtettem. De azért gyötör a kérdés: jól tettem-e?