Dr. Kiss Lajos a századfordulón született, 1900. március 14-én. Nyolcvankét évet élt. Huszonhárom éves korában a Budapesti Tudományegyetem, a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarán doktorált esztétikából. Egyetemi tanulmányaival párhuzamosan a Zeneművészeti Főiskola, a mai Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója volt, 1925-ben zeneszerzői szakon végzett. Miután visszatért Budapestről Zomborba, tizenhárom évig volt a zeneiskola igazgatója. Ezután Belgrádban a Jugoszláviai Akadémiai Énekkar karnagya és a belgrádi Stanković Zeneiskola helyettes igazgatója, majd az újvidéki zenekonzervatórium igazgatója és karmestere lett. 1945-től öt éven át a Győri Állami Konzervatórium és a Győri Filharmonikus Zenekar vezetője volt. 1950-től Budapesten élt, megválasztották a Magyar Népzene Tára szerkesztőjének, majd tudományos kutatója lett az intézménynek. Jelentős népzenegyűjtői munkássága során mintegy 20 000 dallamot gyűjtött. Publikációi jugoszláviai és külföldi szaklapokban is megjelentek.

— Neve Zomborban kikopott a köztudatból, és még a helyiek közül is kevesen tudják, hogy ki volt ő. Az emléktábla felállításával szeretnénk, ha dr. Kiss Lajos neve meghonosodna a zomboriak tudatában. Köszönet a zenetudós nevét viselő néprajzi társaságnak, mely elindította emlékének megörökítését — hangsúlyozta dr. Krachert Erzsébet, a Magyar Polgári Kaszinó elnök asszonya.

A Kiss Lajos Néprajzi Társaság emléktábla-avatásra irányuló ötletét a Magyar Nemzeti Tanács karolta fel — emelte ki felszólalásában dr. Szőke Anna, a társaság elnök asszonya. Az akadémikust méltatva elmondta, hogy a magyar népzenekutatás kivételes gyűjtőszenvedéllyel megáldott egyénisége volt.

— Rajeczky Benjámin szerint Kiss Lajos élő cáfolata volt annak a tévhitnek, hogy az anyaggyűjtés kora lejárt. Szlovák és horvát nyelvterületre is kiterjedő munkája nyomán nemcsak a dallamtérkép fehér foltja tűnt el sorjában, hanem az anyag is új típusokkal gazdagodott. Munkássága nélkül ma már nem ismerhetnénk a Délvidék tarka eredetű népességének népdalkincsét, mert ennek nagy része az idők múltával örökre elnémult. Hagyatéka híján ezeknek a vidékeknek a zenefolklór-kutatása még egészen kezdeti fokon járna, de a magyar népzenekutatás egésze is szegényebb volna a szlavóniai szigetmagyarság által megőrzött zenetörténeti emlékek ismerete nélkül. A szlavóniai gyűjtésére nagyon büszke volt, hiszen ott olyan dallamokat tudott felgyűjteni, amelyek azóta már feledésbe merültek volna. A Vajdaságra szorítkozva szemügyre vehetjük, hogy mi vált közkinccsé a ránk hagyományozott, becses örökségből. A pontos felmérés a helyszíni lejegyzések gyűjtőfüzetei és a gépi felvételek jegyzőkönyvei nélkül lehetetlen, de a gépi felvételek számítógépes feldolgozását a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének népzenei osztálya már elvégezte, ez pedig örömünkre szolgál. Ebből csak a jugoszláviai magyarság körében gyűjtött anyag 335 lemezoldal, ez megközelítőleg 8000 perc zene, melynek vajdasági része 1422 dallam. Jelentős továbbá a gépi felvételek kora előtti, helyszíni lejegyzések mennyisége is. Erre a különböző dallamközlésekből következtethetünk. A roppant méretű gyűjtés ellenére Kiss Lajos saját publikációinak száma viszonylag kevés. Az első tíz dalát Gomboson jegyezte le 1936-ban, Kodály Zoltán 1938-ban elhangzott rádió-előadása ébresztette rá, hogy az intézményes magyar népzenetudománynak alig van adata a déli végek népzenéjéről. A felhívásra azonnal megindult munka zenei részét Kiss Lajos vállalta. Az akkori helyszíni lejegyzései 1938 és 1944 között készültek. A szlavóniai szigetmagyarság gazdag népzenei öröksége valósággal elbűvölte őt. Ez gyűjtőterületeinek a legkedvesebbike volt, innen származik a legtöbb lejegyzése is. Ezekből már 1941-ben közzétett bizonyos szemelvényeket az újvidéki Kalangya című folyóiratban. Emlékének és érdemeinek akkor tisztelgünk legméltóbban, ha az ő jóvoltából megismerhető zenefolklór-örökségünket a nyilvánosság elé tárjuk, és minden tudásunkkal elősegítjük, hogy közművelődésünkbe beépüljön — összegezte dr. Szőke Anna.

— Kiss Lajos rendkívül intenzív gyűjtőmunkájának köszönhető a magyar nyelvterület déli részének népzenei feltárása is, sok vidéken ő volt az első, gyakorlatilag az egyetlen, aki gyűjtött — emelte ki mgr. Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke. — Kiss Lajos, Zombor nagy szülötte emléke előtt tisztelegve, születésének 120. évfordulója alkalmából valójában nemcsak neki, de annak a délvidéki közösségnek is emléket szeretnénk állítani, amelyik fölnevelte, s amelyből az úgyszintén zombori Herceg János 1941 decemberében az általa szerkesztett Kalangyában így írt: „Sajátos lelkiség és jellegzetes kisebbségi szellem alakult ki bennünk. […] A huszonhárom év hatásait letagadni, vagy máról holnapra levetni, lehetetlenség. De erre nincs is szükség. Magyarság csak egy van és ehhez a magyarsághoz mi mindig ragaszkodtunk, s hogy e magyarság egységébe Erdély, Felvidék és Délvidék a maga külön szíveivel is beletartozik, természetes.” Kiss Lajos egész életútja is ezt tanúsította.

Az ünnepi műsor keretében a népzenekutató életútját mgr. Pastyik László irodalomtörténész is ismertette, aki egyébként személyesen is ismerte Kiss Lajost és családját. Kiemelte, hogy az egyik nagy munkája még mindig kéziratban van.

— Ki kellene adni, mert az egyetemes magyarság ügyét szolgálná. Olyan mély zenei anyagot, egyúttal szöveges részt is tartalmaz, amelyet nem szabadna hagyni, hogy a feledésbe merüljön.

A topolyai származású Dudás Sándor szobrászművész által készített domborművet dr. Szőke Anna, mgr. Hajnal Jenő és dr. Krachert Erzsébet leplezte le. Az ünnepi műsort Csonka Ferenc Halmos Béla-vándordíjas prímás hegedűjátéka tette ünnepélyesebbé, valamint a horgosi Bartók Béla Művelődési Egyesület asszonykórusa is fellépett, mely Kiss Lajos gyűjtéséből adott elő egy dalcsokrot.