Fennállásának huszadik évfordulóját ünnepelte nemrég a Magyarságkutató Tudományos Társaság. Munkás, dolgos ünnep volt ez: könyvkiállítás, tudományos értekezések - nemzetközi hírű tudós kutatók és a szárnypróbálgató tudósjelöltek váltották egymást az előadói pulpituson, választ keresve/találva a délvidéki magyarság sorskérdéseire. Mert annak idején - húsz évvel ezelőtt - keserűen állapítottuk meg, hogy a délvidéki magyar kultúra: csonka kultúra, a délvidéki magyar tudomány: csonka tudomány, hiszen évtizedeken keresztül csak azokat a kulturális-művészeti és tudományos ágakat műveltük - művelték, akiknek ez volt a kötelességük -, amelyek nem keltettek feszültséget kisebbség és többség viszonyában. Most jó volt hallani, hogy szenvedélytől mentesen, de tudományos tárgyilagossággal szembesülhettünk múltunk és jelenünk számtalan - korábban kényesként kezelt, vagy éppen ezért elfektetett - problémájával.
Bennem, a Társaság (kisszámú) még élő alapítóinak egyikében, az előadások hallatán két nem túl régi olvasmányélményem buggyant fel, mintegy rímelve az előadások végső kicsengésével.
Az egyik: Somogyváry Gula - Gyula diák - első világháborús regénytrilógiájának egy részlete, amiből nyilvánvalóvá válik, hogy nagy megpróbáltatások idején nem az ''én”, hanem a ''mi” jelenti a megmaradás, a túlélés esélyét:
A frontharcos főhadnagy szabadságra utazik haza, és megdöbbenve tapasztalja, hogy a hátországban, mindent az egyéni érdeknek rendelnek alá: nekem legyen kenyerem, zsírom, lisztem, cukrom, szenem!... Bezzeg a fronton! Ott az egyén csak a közösség részeként élheti túl az éjszakai fagyot (mert a tető nélküli viskóban vagy a lövészárokban legalább összebújunk, és melegen tartjuk egymást), a sebesülést (mert csak a bajtársad húzhat ki a tűzvonalból), az éhséget (mert a fagyos marharépából az egész szakasznak forró levest lehet főzni)...
A másik aktualizált olvasmányélményem Kodálytól származik, aki szerint ''A nemzet megmaradásának legfontosabb szellemi védőbástyája a külön valóságú, külön létjogú magyar kultúra: egocentrizmus helyett hungarocentrizmus!” Mert nem elég - fejti ki -, hogy jó útikönyveink vannak; élő útikönyvnek kell lennie minden művelt magyarnak. Nem elég a jó történelemkönyv sem; a nemzeti történelemnek átélt életnek kell lennie minden magyar számára!
A kultúrának az a sajátsága, hogy folyamatosan újra kell tanulni. Nevet, pénzt, vagyont lehet örökölni, műveltséget azonban nem. És miként műveltnek nem lehet születni, úgy magyarnak sem; mindenki annyira művelt és annyira magyar, amennyit arca verejtékével megszerzett. Ebből ered az írástudók felelőssége: olyan tudományos tényanyagot adni az érdeklődők kezébe, amiből megszerezheti az említett hungarus műveltséget.
Közvetve azt is megerősítette az elhangzott előadások egyike-másika, amit Kodály ugyanebben az írásában fejt ki: ''Maga a magyarság nem faji, hanem kulturális kategória, amelynek tényezői a nyelv, a zene - egyáltalán a művészet -, a hagyományok, a történelmi életformák, morális alapja pedig a mindezért való áldozatkészség.”
Mindezek után eszembe jutott még egy - annak idején nem kis vihart kavaró - megjegyzésem az MTT első üléseinek egyikéről, amikor úgy találtam fogalmazni, hogy a kozmopolitizmus a többségi nemzet(ek) esetében nagyon dicséretes, de a kisebbség(ek) számára maga a nemzethalál. Mert mennél inkább hasonlítunk a másokhoz, annál kevésbé hasonlítunk önmagunkra, és amit a magunkéból feladunk, azt már nem adhatjuk tovább utódainknak. Ha pedig a hagyományozás természetes folyamata megszakad - hagyományon nem csupán a népművészeti örökséget értem, hanem mindazt a (tudományos, művészeti, történelmi, társadalmi, sőt: erkölcsi!) hagyatékot, amelyet egy magyar ember a világ bármely pontján önnön magyarságának részeként él meg -, akkor az utódnak esélye sem lesz (még arca verejtékével sem) elsajátítani azt az ismeretanyagot, aminek birtokában tudatos magyarrá válhatna.
Mindezek után már csak Karácsony Sándor egy gondolatát tartom szükségesnek ideilleszteni: ''Nem az a magyar, akinek a nagyszülei magyarok voltak, hanem az, akinek az unokái magyarok.”