Az 1944-45-ös ártatlan áldozatokról való megemlékezés részeként került bemutatásra a szabadkai Népkörben csütörtökön este kolléganőnknek, Rencsényi Elvirának az Arcok a tömegsírból című kötete, mely az eleddig némaságba burkolózott, de az együtt érző, vérbeli riporternek megnyílt hozzátartozók vallomásaira támaszkodva 26 olyan ember portréját eleveníti meg, aki mintegy kétezer sorstársával együtt a Zentai úti temető tömegsírjában nyugszik. Mint dr. Bogner István, az est moderátora mondta — akinek az édesapja szintén a kivégzettek között volt —: „Ez a könyv nem nevezi meg, és nem is minősíti az elkövetőket, de aki a kezébe veszi, az nem tudja letenni, s az előtt nyilvánvalóvá válik, hogy kik az áldozatok és kik a háborús bűnösök.” A nemrég ellopott Vergődő madárnál feltüntetett nevek mögött ugyanannyi sokgyerekes családnak a tragédiája is áll, amire a riporter nagy beleérző készséggel mutat rá.
A téma legrégebbi kutatója, a szintén újságíró Matuska Márton, aki a könyv Utószavának a szerzője is, felidézve a kegyetlen, véres napokat, emlékeztetett arra, hogy a Délvidéken az újvidéki, zsablyai, csúrogi... ,,hideg napok” megtorlásaként a partizán ,,felszabadítók” gyakran kegyetlen módszerekkel 20 ezer vétlen magyar embert mészároltak le. A Szabad Vajdaság, a Magyar Szó elődje 44-ben — felsőbb utasításra — még azt írta, hogy ,,minden magyar fasisztagyanús egy kicsit, de a többségi nép bizalmat előlegez neki”. A bizalmat pedig ki kell érdemelni! Becsületes, szorgalmas polgárokat, kétkezi munkásokat, földműveseket, hivatalnokokat, papokat, sokgyerekes családapákat tereltek egybe, szinte találomra, s a vétkességüket nem is vizsgálva, ,,fasiszta gonosztevők”-ként likvidálták őket.
Matuska sajnálattal jegyezte meg, hogy a történtek után hetven évvel sem voltunk képesek összeállítani mi, itteni magyarok egy olyan könyvet, amely teljes képet adna az eseményekről, s érdekes, hogy háziasszonyok, pedagógusok és újságírók mutatnak példát helytállásból azoknak, akiknek munkafeladatuk lenne felgöngyölíteni a történteket. Teleki Mária, Mojzes Antal, Silák Mária... s most a fiatal Rencsényi Elvira vette a fáradságot, hogy rávilágítson az igaz tényekre. Jóllehet vannak erre hivatott intézményeink, tudósaink, politikusaink, akiknek kötelességük volna, hogy szervezetten támogassák a feltáró tevékenységet, ennek a könyvnek a megjelenésére is úgy kellett összekaparni a pénzeket. Ha nincs a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány, akkor ez a könyv sem látott volna napvilágot. Az igazi megbékélés érdekében ezt a munkát feltétlenül és mielőbb el kell végezni.
Rencsényi Elvira, akit lapunk olvasói általában az elesettek, a betegek és a megnyomorítottak pártján álló, nagy beleérző képességű újságíróként ismerhettek meg, Bogner István kérdéseire válaszolva elmondta, hogy a hozzátartozók még mindig mély gyászát látva talált rá a témára, az pedig fogva tartotta, az egyik családtól a másikig küldte. Mind a huszonhat megjelentetett, novellisztikus módszerekkel élő írás igaz történetre épül, a családnak az előállítás előtti békés, munkás életére s a likvidáltnak a családdal töltött utolsó napjára.
— Lehet, hogy a megbélyegzés miatt sokat szenvedett családtagok életét is meg kellene örökíteni könyvben, hiszen oly méltatlanul keveset beszélünk róluk, oly ritkán szólunk hozzájuk. Pedig ha ők nincsenek, ha nem őrzik kegyelettel az emlékeket, ez a kötet sem születik meg. Köszönöm mindnyájunk nevében, hogy közösen megírtuk ezt a könyvet — fordult a közönség soraiban ülő hozzátartozókhoz.
Az est fényét emelte Török Noémi népdalénekes és Csonka Ferenc hegedűművész fellépése.
Ui.: A dokumentumfotókkal is gazdagon illusztrált kötet az alábbi telefonszámon rendelhető meg: 063/4-999-13