* Mikor és hogyan kerültek lengyelek Vajdaságba?

— Az első lengyelek valamikor a XIX. században vándoroltak ide. Pontosan nem lehet tudni, mikor, de valószínűleg az 1830-as években érkeztek Wisłából. A település akkor az Osztrák Császárság része volt, jelenleg Lengyelországhoz tartozik. A jelentős távolságra lévő Tiszaszentmiklósig gyalog jöttek. Négy-öt hétig tartott a vándorlás. Eleinte a férfiak minden évben megtették ezt az utat, hátrahagyva a családjukat. Akkoriban salétrom volt az itteni földben, és az emberek bányászatból akartak megélni. Pavel Bujak tanító vezette őket ide.  

* Említette, hogy eleinte minden évben jöttek. Milyen időszakban voltak a Délvidéken, és mi történt addig a családjukkal?

— A telet otthon töltötték, és csak februárban indultak útnak. Márciusban érkeztek meg, hozzátartozóikat pedig csak ősszel látták újra. Szükségük volt a pénzre. Igazság szerint nem volt más választásuk. A hazájukban akkoriban nagy szegénység uralkodott, itt pedig akadt munka.

* Mikor telepedtek itt le végleg?

— A már említett tanító, Pavel Bujak vett egy házat Tiszaszentmiklóson, valamikor 1838-39-ben. A lengyelek még mindig ide jártak dolgozni, és valószínűleg nehéz volt számukra távol lenni a családjuktól. Látva a tanító példáját, egyre több férfi döntött úgy, hogy házat vesz, és a következő évben már szeretteivel együtt jön vissza. Ennek eredményeképp lassacskán kétszáz ingatlan került a lengyelek tulajdonába Tiszaszentmiklóson.

* Elfogyott a salétrom, mégsem álltak tovább...

— Földműveléssel kezdtek foglalkozni. Akkor is voltak gazdag emberek, akiknek munkaerőre volt szükségük, a lengyelek pedig beálltak hozzájuk dolgozni.

* Milyen volt a hitélet?

— Annyit tudunk, hogy templomuk nem volt. Evangélisták voltak, és most is azok. Egy gyülekezeti házban tartották az istentiszteletet. A liturgia szlovák nyelven folyt. Csak 1936-ban tudtak saját templomot építeni.

* Mennyire ápolják a hagyományokat?

— A családon belül ma is lengyelül beszélünk. A gyermekek a szülőktől sajátítják el a nyelvet, de a többségünk ismeri a szerbet, a szlovákot és a magyart is. A vezetéknév minden család esetében megegyezik a régivel.

* Mennyit tud önökről Lengyelország?

— A lengyel újságok már írtak rólunk, és a helyi televízió is foglalkozott velünk, sőt már a lengyel nagykövet is járt nálunk. 

* Tartják-e még a kapcsolatot a wisłaiakkal?

— Természetesen. Ők is jönnek ide, és mi is megyünk hozzájuk. Van lengyel kultúrkörünk, melynek munkáját a helyi közösség is támogatja. A gyerekek ott is csiszolják a nyelvet, és ismerkednek a hagyományokkal.

* Milyen a kapcsolatuk a település többi nemzetiségével?

— Nagyon jó, különösen a magyar kultúrkörrel. A faluban soha nem volt gond az összetartással. A gyerekek a műsorokban szerbül és magyarul is énekelnek. Habár mindenkivel kiváló a viszonyunk, mégis úgy gondolom, hasznos volt, hogy régebben a gyerekek az általános iskolát szlovákul végezték el. Ez azért volt jó, mert a szlovák nagyon hasonlít a mi nyelvünkre. A falunak egyébként vannak népszerű lengyel származású szülöttei, akik a sportban és a tanulásban egyaránt remekül teljesítenek.

* Bíznak-e benne, hogy a lengyelek még száz év múlva is gazdagítani fogják Tiszaszentmiklós kultúráját?

— Igen. Igaz, a fiatalok mennének, de mi nem kaptunk állampolgárságot a hazánktól. Azért tanítjuk őket az anyanyelvünkre, hogy megmaradjanak olyannak, amilyennek születtek. Én is tudatosítom az unokáimban a nyelvek ismeretének fontosságát. Úgy gondolom, amíg lesz Tiszaszentmiklós, addig lengyelek is lesznek itt.

(A beszélgetés a Bánáti Újság nyári újságíró-iskolájában készült.)