Szóba kerültek volna a békés meg kevésbé békés rendszerváltozások is, vagy amelyek csak azoknak látszottak: az igazi fordulatok helyett a „félfordulatok”, amelyekben naiv módon annyira reménykedtünk, s amelyek aztán rendszerint csúf visszarendeződésekbe torkollottak — e visszarendeződések (mint például a szerbiai fordulatnak hitt félforulat, 2000. október 5-e) tették tönkre, teszik tönkre az életünket.

Aztán a napokban olyasvalamit halottam a rádióban, amitől elállt a lélegzetem, s menten témamódosulást idézett elő bennem. A kisebbségi színház, a kisebbségi színész sanyarú helyzetéről beszélgetve mondta az egyik nagyon tehetséges színésznőnk a riporternek:
— Játszunk ezeknek a maradékembereknek, akik még itthon maradtak, játszunk, amíg még maradnak, amíg még maradunk...

Igen: a maradékemberek. Akik a legmostohább, nem emberhez méltó körülmények ellenére is itthon maradtak a szülőföldjükön. Nem szedték a sátorfájukat, nem szakadtak idegenbe, mint annyian... Ezeknek kell színházat csinálni, újságot írni, folyóiratot meg könyvet kiadni, közösségmegtartó művelődési rendezvényeket szervezni... Valamiképpen tartani bennük a lelket, hogy maradjanak még egy ideig. Ha már normális megélhetést, gyerekeiknek, unokáiknak boldog jövőt nem tudunk biztosítani.

Igen: mi vagyunk ezek a maradékemberek, ebben a szerencsétlen maradékországban-országmaradékban. A legnagyobb létbizonytalanság, a teljes kiszolgáltatottság állapotában még mindig a számunkra rendelt helyen. Magyar állampolgársággal, EU-s útlevéllel a birtokunkban még mindig a szülőföldön. Amelyről azt sem tudjuk már teljes bizonyossággal, hogy a szülőföldünk-e még, hisz annyira megváltoztatták, a maguk képére formálták, tönkretették — kiforgatták egykori szép mivoltából a ránk telepedett, ránk telepített idegenek.

Mi tart még itt vajon bennünket, maradékembereket?! A hűség, a ragaszkodás, a honszeretet, a szüleink, a nagyszüleink sírja, vagy egyszerűen csak a megszokás, a változni-változtatni nem merés, az újtól, a mástól, az ismeretlentől való félelem? Bízzunk benne, hogy az előbbiek.

Egyik fontosnak tartott nagyriportomat, „szociográfiai etűd”-ömet a szerémségi Maradékról és a maradékiakról írtam még a hetvenes évek elején. A legbeszédesebb nevű településünkről, s azokról az embereiről, akiket annak idején ideig-óráig megkímélt a tájainkon legnagyobb mohósággal pusztító tűzvész: a beolvadás és az elvándorlás.

Akkor érkeztem oda, amikor becsukták az utolsó magyar iskolát és lakat került a magyar művelődési otthon ajtajára. A délvidéki szórványmagyarság sorsának beteljesedését láttam én Maradékban, s ezt az önigazgatású szocializmusnak, testvériség-egységnek és a nemzetek és nemzetiségek teljes egyenjogúságának hazudott valami dúlása idején meg is írtam. Mondanom sem kell talán, hogy a (sorainkból is kikerülő) hatalmasságok körében nem arattam vele osztatlan sikert.

S lám, már nemcsak a szórványban, hanem a tömbben is itt van Maradék. Elég csak beleszagolni Kosztolányi Dezső városának, Szabadkának a levegőjébe.

S amikor gondolatfűzésemben idáig érek, hirtelen rádöbbenek, hogy vezércikkemben mégsem hajtottam végre témamódosítást: mindvégig arról írtam, amiről eredetileg szándékoztam.

Levert és kifosztott forradalmaink, vesztes háborúink, az igazságtalan elcsatolások és bűnös félfordulatok, alattomos visszarendeződések tettek és tesznek bennünket maradékemberekké.