Az alkonyat szoknyájának szegélye már a szőlőtőkék dióbarna, tarjagos sebeit érintette, és azon volt, hogy a lusta, vörhenyes pókokat kitessékelje odvukból, hogy tovább szövögessék a késői, bágyadt ősz kelméjét, amikor Anyika remegő kézzel meggyújtotta az örökmécsest, és oda tette az alig pislákoló életet a két fokföldi ibolya cserépedényei közé, a gyerek falon függő képe alá.
Kis idő múlva a lámpára is sor került, melynek előbb ollóval le kellett nyisszantani kormos üstökét, hogy ne csupán izzon, de lobogva égjen és bevilágítsa az alacsony szobát, amely ilyen megvilágításban inkább lápkúthoz, mintsem lakóhelyiséghez hasonlított.
Anyika alakja a homályos helyiségben úgy hatott, akár a kútba eresztett kas tömlöcében a csíkhal.
Kívül a csúzai házak fölé lassan felgurult a hold gömbölyded teste és bevilágította a tájékot.
Ekkor valaki megzörgette az ablakot.
Anyikát váratlanul érte a rázörgetés. Szíve a torkában dobogott, amíg remegő kezekkel tapogatózott az utcai ablakig, és kiszólt:
- Ki az?
Kívülről mély, érdes bariton hangon érkezett a válasz:
- Anyika! Fölül a szurdokban egy ember ül a partoldalban. A romokat nézi kitartóan!
Az ember ezzel dolgát befejezettnek vélve elballagott. Hallani lehetett, ahogy lépteinek dobaja a Kisházasok felé tűnik csendesülni.
Anyika remegő inakkal, csigalassú vonulással érkezett az asztalhoz. Amikor leült a férjétől hátramaradt hintaszékbe, csak kicsordult szeme csillagzatának teje; a sós lé végigfutott arca redőjének mély árkán, s végül is az ajka szögletében megülő bölcsőszerű ráncocskában talált enyhelyre.
A szeméből buggyant folyadékot ízlelgetve, amely a hegyi emberek izzadságának jellegzetes illatát juttatta eszébe, tekintetét az örökmécses fölötti képre utaztatta, és hirtelen olyan érzése támadt, hogy egyetlen magzatának arcát mosolyogni látja. Mintha az okos vonások biztatnák, hogy mozduljon már, igyekezzen a szurdoki régi ház romjaihoz, hiszen megjött; harminc évi távollét után azon a helyen keresi szeretteit, ahonnan kikísérték a szurdokperemre, hogy útjára bocsássák a háború mészáros forgatagába.
Anyika izgatottan ugrott talpra.
A ládafiából előkereste ünneplő alsó- és felsőszoknyáját; az otthonit levetette, majd türelmetlen kézzel igazította maga köré őket, aztán réklit húzott, a fejére plüsskendőt kanyarított, végül a gyapjúból készült nagykendőt is a vállára fogta.
Reszkető kézzel abroszt vett elő, a kemence padkájáról kiválasztotta a legszebbik cipót, és a kelmére általa varrott rózsák fölé kedveskedte, majd a füstölőből száraz kolbászt párosított a durcás kenyér mellé, mindez fölé pedig még két lila színű hagymát meg fakupácskában sót ékesített.
Az egész műveletet olyan gondosan végezte, hogy még a falu főesze sem talált volna benne kivetni valót, pedig az alkalmas ám a lakodalmas tálalómesterségre, mert az egybekelési ünnepségekkor mindennek meg tudja adni savát és borsát.
Anyika az abrosz tartalmához bicskát nem mellékelt, mert néhai Haba Orbán apja arra tanította, hogy a férfiember nem vágja, hanem töri a kenyeret, a kolbászt úgy harapja hozzá, a hagymát meg erős külsejétől fosztva dugja a szájába, előzőleg persze rendesen sóba nyomva.
A kiskapura rácsettintette a kallantyút, s olyan fölemelő érzéssel meg fürgén rakta maga elé a lábát, mintha még az a lány lenne, aki hajnalonként kitáncolta a legényeket a kocsmából, aztán arra is maradt ereje, hogy otthon, a nagyházban az apjával is forduljon párat, akit akkor ébresztett végződéshez a hajnali tehénbőgés.
Az út kanyargósan, kígyózva vezetett a hegybe ékelődő síkságon; a pasztell színű képet csupán a gulyakút fél térdre roskadt vézna testének sziluettje bontotta meg, ahogy szerecsenbarnán és megbukva kimagaslott a meghittnek mondható keretből. Duhaj legénykék kényszeríthették a közelmúltban ilyen imádkozóra emlékeztető testtartásra.
Anyika annyira sietett, hogy már kapkodva szedte a levegőt. A testéből előre cseppenő izzadság nagyokat koppant a száraz földön, de bőven jutott belőle arra is, hogy az arcát meg a hátát megnedvesítse. Ezeket a kellemetlenségeket talán észre sem vette, vitte előre a lelke, a határtalanul kitartó és makulátlan anyai bizakodás beteljesülésének lehetségessége, hogy eljött a perc, amelyre harminc évig olyan kábultan várakozott; most már nem lesz egyedül öregségére, ha már a többiek ki is dőltek mellőle a sorból. A fia majd kárpótolja mindenért.
A dombkoszorú peremén egy pillanatra kivárt, hogy levegőt szívjon meg egy gyors pillantást vessen az egykori pinceház maradványaira, ahol a szurdok lejtőjén a jövevénynek lennie kellett.
Nos, igen! Ott ül a partoldalban az idegen, az árván maradt diófa tövében, a hold fényétől rendesen megvilágítva, ahogy cigarettáját vagy pipáját szívja, és kitartóan a romokat meg azoknak környékét, az elhagyatott szőlőskertet nézi.
Anyika rohanni kezdett.
Meg-megbotlott, és amikor orra bukott, akkor olyan gyorsan valamilyen belső rugóktól kényszerítve olyan zergés mozdulatokkal szökkent talpra, hogy maga is megcsodálta hirtelen támadt erejét.
A diófa alá érve újra fölbukott, de ez az esése olyan szerencsésen sikerült, hogy átnyalábolhatta a partoldalban üldögélő férfi lábát, s megkapaszkodhatott abban. Zokogva, szaggatottan tagolta:
- Ist-ván..., egyet-len mag-zatom..., csak hogy meg-jöttél... Az a fog-ság...
A férfi meglepődésében szólni sem tudott. Kis ideig kábultan nézte az előtte fetrengő és a lábát markolászó anyókát, majd amikor első meglepődéséből felocsúdott, némi részvéttel a hangjában, de mégis keményen, férfiasan mondta:
- Nem ismerem magát! Mit akar velem?
Anyika nem akart hinni a fülének. A kegyetlen szavak fejbe kólintották. Hirtelen felkapta könnyektől áztatott arcát, sokáig tűnődve az idegent bámulta, és amikor megérezte, hogy tévedett, hogy a baranyai szurdokok porának tengerén az utolsó szalmaszál sem volt elég erős a megkapaszkodáshoz, akkor a lelkébe hasított a fájdalom, hogy mindennek vége; hiába ég már az örökmécses a fokföldi ibolyák között a drága arc képe alatt; hiába van az abroszba kötött éhségcsillapító, mert nincs, aki örüljön neki; mindennek vége, semmire semmi szükség, még csak a hátra levő esedékes évekre se.
- Nagybodolyai vagyok, mama... Hallottam, hogy árulja... Nézőbe jöttem, mert gondoltam, ha tetszik, megveszem. Németben dolgozgatok, a pénzemmel befektetést akartam csinálni... A gazdát reggel akartam megkeresni...
Anyika hallotta a szavakat. Istenem, szakasztott István az idegen! Még a hangja is!
Aludni akart... Örökre elaludni ezen a talpalatnyi földön, melynek tüskéi számtalanszor felsértették testét és lelkét, s amit Istvánnak tartogatott, ha visszajön.
Aludni akart. Itt akart aludni, ahol élete párjával a tőkék életéből vért csináltak. Itt akart pihenni végre, ahol minden segítség nélkül életet adott valakinek, akit a vész nagy vihara idegenben lekaszált, mint az árván haladó kisgyereket az erős szél. Érezte már, hogy fogságba került fiáért hiába remegett a lelke hosszú éveken keresztül.
A bodolyai ember csak nagy üggyel-bajjal tudta lebontani a lábszárára hidegült ujjakat. Döbbenettel észlelte, hogy a töpörödött asszony már messze jár, bár a test itt van mellette. S hirtelen valahonnan olyan sugallatot kapott, hogy a neki már oly régen tetsző szőlőskert utolsó gazdájának földi maradványai előtt illik levenni a kalapot.