Szabadka a hetedik állomása a vándorkiállításnak  Tiszakálmánfalva, Pancsova, Újvidék, Muzslya, Versec és Zenta után, s egyidejűleg járja a Kárpát-medence magyarlakta térségeit: Erdélyt, Felvidéket, Kárpátalját és a Délvidéket.

A néhai építészzseni, Makovecz Imre saját kezűleg készített grafikáinak kiállítását Valkay Zoltán magyarkanizsai építész nyitotta meg, méltatva a nagy hírű építész munkásságát. A szakember sok éven át figyelemmel kísérte az organikus építészet kiemelkedő művelőjének munkásságát. Művészetét „rajzos, orphikus üzenetnek” nevezte. 

— Makovecz Imre, a neves magyar építész mágikus művész. A mágia pedig képesség arra, hogy a belső imaginatív képeket megvalósítsa. Befelé néz, és kifelé láttat. Élet- és építészetképzeletének lenyomatai erről tanúskodnak. Rajzai olyanok, mint a gyertyaláng, megmutatják, mi van benne, mi több, megmutatják, mi benne a legbensőbb. Bogdan Bogdanović neves szerb proto-meister azt mondaná, megmutatják azt az építményt, amelyet és akit szíve mélyén dédelgetve-őrizgetve hord. Mert igazából csak azt érdemes megrajzolni. Mert csak azt érdemes elmondani, ami egyedüli valód, és ami lényegileg a tiéd. Makovecz pedig összehasonlíthatatlanul egyedi rajzaival mindig erre törekedett. Mert igenis ő a belső kép rajzolója, mi több, nagy rajzos elődeihez — mint amilyen pl. Giovanni Battista Piranesi, Éttienne-Louis Boullée, Antonio Sant’Elia, Yakov Chernikhov, Maurits Cornelius Escher, Lebbeus Woods — képest a belső élőkép megépítője is. Mert imaginációit képes volt térben és anyagban építészként fel is emelni. Képes volt a Kört négyszögesíteni és a Négyszöget körösíteni. Úgy tűnik számomra, mintha Makovecz Imre mindig is csak egyetlenegy és ugyanazt a lelkes rajzot, lelkes házat rótta volna. Egyetlenegyet, s annak száz- meg százarcú változatát. Mert kitartó és meggyőződéses hittel kereste az Ősz Szakállú Nagy Öreg Házát; a kozmosz csillagos talajából kinőtt hajlékarchetípust... Azt a ház-templomot kereste, amelyben összekötődik az Ég és a Föld. Az Aranykor borostyánköves fénylő házát — ahol az Ég és a Föld szent házasságot köt. Kevesebbért nem adta, és nem is adhatta volna. Földből kinövő antropomorf, a térhasználat narratív rendjét kiemelő, hierarchikusan felépülő szerves házlényei az ég után epednek. Egyszerre centripetálisak és centrifugálisak: mélységesen magukba vonzanak, ugyanakkor az égbe röpítenek. Nem mások azok, mint bábaburkos szivárványok: időszakadékot átívelő hidat képeznek régmúlt és jövő, égi és földi világok között. E tekintetben az építészet nagy rajzolói között Makovecz szellemiségével, szakralitásával és stílusos mondanivalójával kitüntetett helyet foglal el...” — hallottuk Valkay Zoltántól.

A szabadkai tárlat szervezője a Német Népi Szövetség és a szabadkai Műszaki Szakfőiskola volt, médiatámogatója pedig a Hét Nap vajdasági magyar hetilap. A kiállítás május végéig tekinthető meg a hét minden napján.

Valkay Zoltán: Makovecz Imre rajzos orphikus üzenete

(Gondolatok a szabadkai Műszaki Főiskola kiállítási termében 2015. május 14-én Makovecz Imre megrajzolt hite az égtől a földig című, a magyar organikus Mester-építész tiszteletére Gubcsi Lajos által rendezett kiállítás elé)

Makovecz Imre, a neves magyar építész, mágikus művész. A mágia pedig képesség arra, hogy a belső immaginatív képeket megvalósítsa. Befelé néz, és kifelé láttat. Mondom Makovecz Imre mágikus művész. Élet- és építészetképzeletének lenyomatai erről tanúskodnak. Rajzai olyanok, mint a gyertyaláng, megmutatják, mi van benne, mi több, megmutatják mi benne a legbensőbb. Bogdan Bogdanovics neves szerb proto-meister azt mondaná, megmutatják azt az építményt, amit, és akit szíve mélyén dédelgetve-őrizgetve hord. Mert igazából csak azt érdemes megrajzolni. Mert csak azt érdemes elmondani, ami egyedüli valód, és ami lényegileg a tiéd. Makovecz pedig összehasonlíthatatlanul egyedi rajzaival mindig erre törekedett. Mert igenis, ő a belső kép rajzolója, mi több, nagy rajzos elődeihez képest, mint pl. Giovanni Battista Piranesi, Ettienne-Louis Boullée, Antonio Sant’Elia, Yakov Chernikhov, Maurits Cornelius Escher, Lebbeus Woods-hoz képest a belső élő-kép megépítője is. Mert immaginációit képes volt térben és anyagban építészként fel is emelni. Képes volt a Kört négyszögesíteni és a Négyszöget körösíteni. 

**

Úgy tűnik számomra, mintha Makovecz Imre mindig is csak egyetlen egy és egy ugyanazt a lelkes rajzot-, lelkes házat rótta volna. Egyetlen egyet, s annak száz meg száz arcú változatát. Mert kitartó és meggyőződéses hittel kereste az Ősz Szakállú Nagy Öreg Házát; a kozmosz csillagos-talajából kinőtt hajlék-archetípust annyi bizonyos… Azt a ház-templumot kereste, melyben összekötődik az Ég és a Föld. Az Aranykor borostyánköves fénylő házát – ahol az Ég és a Föld szent házasságot köt. Karl Bossfeldt nyomán Atlantisz „lehetett volna” égig érő fáját. Kevesebbért nem adta, és nem is adhatta volna. Földből kinövő antropomorf, a térhasználat narratív rendjét kiemelő, hierarchikusan felépülő szerves ház-lényei az ég után epednek. Egyszerre centripetálisak és centrifugálisak: mélységesen magukba vonzanak, ugyanakkor az égbe röpítenek. Nem mások azok bábaburkos szivárványok: időszakadékot átívelő hidat képeznek régmúlt és jövő, égi és földi világok között. E tekintetben az építészet nagy rajzolói között Makovecz szellemiségével, szakralitásával és stílusos mondanivalójával kitüntetett helyet foglal el…

***

Makovecz rajzai mintha közvetlenül az álomba merülés – pontosabban a révületbe ébredés különösen érzékeny pillanatait őriznék. A varázslat bűvös idejét. Azt, amikor egy belső elégedetlenségből bevillan egy szellemi út lehetősége, és az ember megteszi az első legnehezebb lépést… Összeköti önmagában a földet az éggel… Eképpen alkímikus operációt tükröző rajzain – hasonlóan megépített ember-házaihoz – a gyökércsokrot egyből a koronacsokorhoz köti. A föld-alapot az ég-oszlophoz; égkupolához/toronyhoz. A gyökereket a mikrokozmikus Világfa tetejéhez. A földből tektonikusan kinőtt falat a magasba szökkenő légies tetőcsúcs-bóbitához. Alkímiai értelemben véve a felvilágosodás és beavatódás férfiasan Napos; száraz-útjának első állomását – rajzolja/mintázza meg architektúraként… Arcra hasonlító lényházai jórészt ezt tükrözik. Rajzain nem véletlenül jelenik meg a sötét és világos egyensúlya fölött lebegő lényiség. Hiszen mindig arra törekedett, hogy úgynevezett LÁTÓ-HÁZAKAT szerkesszen; álmodjon meg. A szubtilis arcú angyali lényegiség ennek eredménye. A fény felé törekvés ezernyi ősképi megelevenedése…

2015. május 14-én Magyarkanizsán

Az esemény képeit az alábbi linkre kattintva nézheti meg:
http://hetnap.rs/cikk/Imre-alma-19470.html