Az idén Orbán napjára, vagyis május 25-ére esett a nemzetközi gyermeknap, melyet különben mindig a tavaszutó utolsó vasárnapján jegyez a világnaptár. Persze, nekem a május akkor is a gyerekekről és a gyermekkorról szól, ha régiesen épp nem tavaszutónak, hanem pünkösd havának nevezik, s az egyik mozgó egyházi ünnepünkre utal. Nem tudom, miért. Lehet, hogy a titói érában felnőtt magamfajtáknak, mindnek, május 25-én elsősorban a stafétavivő, tornamutatványos, látványos ifjúság napját vetítik vissza az emlékeik. És sok más akkori rendezvényét, a Zmaj-napokat, a Májusi játékokat?... Nem tudom. Való igaz viszont, hogy az orgonavirágos, bodzaillatú, jázminleheletű, zöldben tobzódó Ikrek hava nekem egyértelműen az aszfaltrajzoló, a térre kivonuló, a színházi fesztiválokon, zenés-táncos találkozókon megmutatkozó sok száz, sok ezer pajkos, jókedvtől ragyogó arcú gyermekkel azonos. Ha ránézek a bazsarózsára, éppolyan selymes tapintású, a nevetéstől elkerekedő, pufók kis gyermekorcácska villan fel előttem, mint amilyen a virág kerekded, illatos bimbója. A menyasszonyi pompába omló meggyfa fehér levélsziromesője az elsőáldozók, bérmálkozók ünnepi körmenetét idézi. Ha reggelente rálépek a harmatos, frissen sercegő fűre, mintha fésű zizzenne valamely szöszke fej ruganyos hajfürtjeiben. Ha visszanéz rám az útszéli pitypang, és napsütötte sárga bóbitájával felém int, mintha pufók kis angyalkéz integetne szervuszt nekem. Ha dalos kedvükkel jó reggelt kívánnak diófáinkon a feketerigók, iskolába, óvodába igyekvő tarka gyermeksereget látok ablakomból... Szóval nekem a május, az év ötödik hónapja csakis a gyerekekről szól. Az idén is, habár sok rendezvény most egybeesett a választási kampánnyal, s néha már az volt az érzésem, hogy ezekbe is ,,becsorog a politika. Aminek, megvallom, korántsem vagyok a híve. Én még úgy gondolom, a gyerekeknek hagyjuk meg a felhőtlen gyermekkort és a tündérmeséket... Persze, tudom, ha már elárultuk nekik a féltve őrzött titkot, hogy nem a gólya hozza a kistestvért, hanem anya és apa szerelme kelti életre, akkor még idejében más ,,furcsaságok'-ra is felkészíthetjük őket... No de épp ez az! Ha már ebben a korban leromboljuk mesevárukat, s arra okítjuk felnőtt megfontoltsággal és előrelátással őket, hogy a gonosz igenis gonosz, és erősebb a jónál, azonkívül egyáltalán nem biztos, hogy elnyeri méltó büntetését, meg hogy élnek köztünk hús-vér ördögök és igazi boszorkányok, akik nem biztos, hogy a pokol fenekére jutnak..., akkor huszonévesen már nem papolhatunk nekik toleranciáról, feltétlen barátságról, emberi gyarlóságokon átívelő szeretetről. Akkor már hiába beszélünk a szív erejéről, ha az ököljog szabályaira tanítottuk őket... Persze, én még naivan hiszek például abban, hogy egy tamásfalvi kisiskolásnak sokkal nagyobb élmény volt az, hogy a világnak egy eldugott kis csücskéből eljuthatott a bácsfeketehegyi gyermekszínjátszó találkozóra, s ott láthatta, mondjuk, az újvidéki Színes Szilánkok Diákszínpad előadását (amire különben lehet, hogy más körülmények között sohasem nyílna alkalma), vagy hogy a kikindai óvodások Óbecsén találkozhattak a Vajdaság más tájairól származó kortársaikkal(és hallhatták, hogy élnek magyar ajkú gyerekek Zentán, Adán, Topolyán, Muzslyán). És ablakom alatt falrengetőn dübörögtek a hangszórók, mert napokig tartott a 15. Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál, s délelőtt-délután őrjöngve üvöltöztek a fűmagnál valamicskével nagyobbacskák a válogatott diszkózenére, Branko Kockica dalaira és más, számomra ismeretlenül csengő szerzeményekre. Vajon ők mit visznek haza tarsolyukban? A miénk itt a tér tébolyító, vérpezsdítő élményét vagy a válogatott báb- és egyéb előadások tanulságos üzeneteit? S vajon ezeket az előadásokat a szabadkaiakon kívül hány vidéki (magyar) nebuló és pedagógus láthatta?