Kíváncsi voltam, mit ír erről az értelmező szótár. Egyáltalán létezik-e ilyen címszó. Létezik. Jelentése: ,,Magyar voltunk fitogtatása".
S hogy miért néztem utána? Mert az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozom e fogalommal barátaim, ismerőseim körében, s hát... Mit is mondjak? Szó, ami szó, nagyon zavar. Nemcsak a fülemet sérti, hanem az érzékenységemet is. Igaz, azt is szokták mondani, meg kell nézni, ki mondja azt, amit mond. S egy ideig ez jó elhárító vagy védekező mechanizmusnak tűnt. Nem mindenkitől szívtam mellemre a cinikus, epés vagy éppen megalázó megjegyzést. Ám mostanában, mivel olyan emberektől is hallom, akiktől álmomban sem gondolnám, kénytelen voltam elgondolkodni rajta, vajon csakugyan magyarkodom-e, amikor magyarul írok, magyar kalendáriumot szerkesztek, magyar versmondást tanítok... És azok, akik hozzám hasonlóan igyekeznek nemzeti kultúránkat, történelmünket megtartani, anyanyelvünket ápolni, azok mind ,,fitogtatják magyarságukat"? Azok a fiatalok, akik osztálykiránduláson az autóbuszban az István király rockopera betétdalait éneklik, nem pedig az ő korosztályukban olyannyira népszerű folkmeloszt, netán a legújabb angol együttesek slágereit, azok mind magyarkodnak? Csakúgy, mint azok, akik nemzeti ünnepeinkkor kitűzik a kokárdát, és bátran lengetik a piros-fehér-zöld lobogónkat, azok is ,,hungaristák"? Meg akik éneklik a himnuszt és betéve tudják a Szózatot...?
Egy pályáját most kezdő fiatal pedagógus ismerősöm az első történelemóráján csak fel szerette volna mérni, hogy hetedikesei mennyire tájékozottak a magyar történelemben, s bizony kiderült, igen ,,kényes" kérdéseket tett fel, melyekre nem tudtak a gyerekek válaszolni. Árpád vezér és a honfoglalás, István király, a szabadságharc és a Nemzeti dal olyan távol állt tőlük, mint Makó Jeruzsálemtől. Egyedül Mátyás királyról tudtak valamicskét - a mesékből. Akkor ezen most sírjak vagy nevessek? - tette fel önmagának és nekem is elkeseredetten a kérdést a kezdő tanárnő. S amikor mindezt felháborodva elmeséltem egy másik, a nyugdíjaskor felé tartó pedagógusnak (aki egyszer, augusztus 20-ára készülődve azt vágta a fejemhez, mit vagyok úgy elkeveredve István királlyal, ki volt ő, hogy napot kapott a naptárban?!), csak fitymálva legyintett: ,,Én az ő helyében nem magyarkodnék, mert még az állásába kerülhet".
Érdekes, én a híres-hírhedt titói korszakban, a szabadkai gimnáziumban olyan alapot kaptam a magyar történelemből, amelyre még ma is büszke vagyok. Akkori tanárnőnk szigorú aprólékossággal verte fejünkbe az Árpád-házi családfát, minden győztes és vesztes csata dátumát, a békeszerződések nevét és idejét, és még sok-sok mást, ami - mint később kiderült - szorosan kapcsolódott irodalmi ismereteinkhez, mert, ugye Petőfit, Vörösmartyt, Adyt... korántsem lehetett e nélkül a tudásanyag nélkül igazán megérteni és megszeretni. És csodák csodájára, senkinek se jutott eszébe, hogy a történelem szakos tanárnőnkre vagy a magyartanárnőnkre valaki is rásüsse a magyarkodás vádjának bélyegét. Pedig abban az időben az ilyesmire nagyon odafigyeltek a pártkatonák.
Óvodapedagógus ismerősömtől tudakozódom, hogyan múlt el az a nemrégi bánsági továbbképzés, amelyet ismert anyaországi szakemberek tartottak. Csaknem sírva panaszolja, milyen kiábrándítóan viselkedtek kolléganői. Sok egyéb mellett - lévén aznap épp október 6-a - egy szertartásjátékot is be szeretett volna mutatni a magyarországi vendégelőadó, de az óvónők leintették, nincs nekik arra szükségük. A szervezők győzködtek, hogy mégiscsak egy jelentős nemzeti ünnepről van szó, melyet gyermekeinkben is tudatosítani kellene, hiszen március 15-éhez, az 1848-49-es szabadságharchoz és forradalomhoz kapcsolódik. A megjelent 45 magyar óvónő közül csak nyolcan voltak tájékozottak a témakörben. A többieknek sejtelmük sem volt, miért koszorúztak Vajdaság-szerte a különféle magyar pártok, civil szervezetek, intézmények, művelődési egyesületek képviselői a temetőkben, az emléktábláknál, Eleméren... ,,Láttam valamit a tévében, de unalmas volt, átkapcsoltam egy másik állomásra" - nyilatkozta az egyik résztvevő. ,,Ne haragudjanak, mondják már meg, mi is történt október 6-án!" - így egy bátrabb felszólaló.
Síri csend és hullaszag... valami ilyesmit szoktak mondani erre a helyzetre. Hogy mégis lett szertartásjáték, amelyben jelképesen eljátszották az óvónők, miként törtek pálcát az aradi vértanúk felett az akkori ítészek, az csak a szervezők kitartásának és makacsságának volt köszönhető. S hogy a gyertyalángos, ihletett óra után mi volt a vélemény? ,,Mi hasznunk van ebből? Mi nem akarunk magyarkodni."
Hát akkor hogyan akarunk magyarok lenni, magyarként megmaradni?!