Már jó pár éve gazdasági, politikai és társadalmi válságok sorával néz farkasszemet az emberiség. Lelkipásztorok, szociológusok és pszichológusok részéről gyakran elhangzik az a szomorú megállapítás, hogy a válságlavina elindítója a többi között a család és az egyén válsága volt.
Ehhez társult — vagy éppen ebből nőtte ki magát — a vezetők, a hatalmon levők önzése és az, hogy elveszítették a felelősségtudatukat.
A Vajdasági Pax Romana Egyesület szervezésében június 1-jén, a Tiszteletreméltó Bogner Mária Margit (1905—1933) vizitációs nővér emlékének szentelt tanulmányi napon vettem részt a szabadkai Augustinianumban. Előadásomban nemzetünk számos szentjének és boldogjának az életét az imént felvetett probléma szemszögéből igyekeztem a hallgatóság elé tárni: milyen volt a családi életük, és miként tevékenykedtek a magyar vagy más európai nemzet felelős vezetői.
Országalapító első szent királyunkról, Szent Istvánról (970—1038) köztudomású, hogy terjesztette a kereszténységet magyar földön, püspökségeket, érsekségeket, monostorokat és kolostorokat alapított, templomokat építtetett. Kevésbé ismert azonban, hogy neje, Boldog Gizella (980—1050/1060) is fontos szerepet vállalt István missziójában, hiszen ő gondoskodott arról, hogy az országban sorra épülő templomokat liturgikus öltözékekkel, miseruhákkal lássák el. Veszprémben, a királynék városában jelentős manufaktúra formálódott erre a célra. Gizella itt nemcsak a munkát irányította, hanem maga is varrt és hímzett. Példája nagy hatással volt a magyar előkelőségek feleségére is, és egyre többen csatlakoztak hozzá. Sok nemes asszony vidéki udvarházában is meghonosította a hímzés művészetét. István király és Gizella is a magyar lélek nemesítésének szentelte életét. A királyné mint igaz keresztény feleség kiegészítette férje munkáját.
István király unokája, Skóciai Szent Margit (1047—1093) szintén férje oldalán gyakorolta csöndes hivatását. Először férjét, a „vad Malcolm”-ként emlegetett skót királyt igyekezett valódi keresztény uralkodóvá formálni. Miután ez sikerült neki, lelkülete csakhamar kisugárzott az egész skót társadalomra, és hozzásegítette a népét ahhoz, hogy kereszténnyé váljon. Az igaz hit védelmében zsinatot hívott össze, hogy a skót egyházat megtisztítsa a régi, pogány szokások maradványaitól. Amíg Malcolm király a csatatéren szállt szembe népe ellenségeivel, addig Margit lelkiekben nemesítette és erősítette a skót társadalmat. Házasságukban és élethivatásukban is egyaránt kiegészítették, teljessé tették egymás életét.
A történelem vihara kemény próbára tette utolsó királyunkat, Boldog IV. Károlyt (1887—1922): az ízig-vérig keresztény és békepárti politikus ugyanis 1916. november 21-én, egy háború kellős közepén lépett I. Ferenc József örökébe. Károly, aki XV. Benedek pápa levelezőtársa és lelki barátja volt, hiába kívánta minden erejével kivezetni országát az I. világháború borzalmából, mivel ezt sem a szövetséges Németország, sem pedig az ország feldarabolását már rég előkészítő antanthatalmak nem engedték. „Azok, akik a háborút prédikálják, vagy szívtelen emberek, vagy olyanok, akik nem tudják, mi a háború. Én közelről láttam a szétroncsolt holttesteket” — jelentette ki 1917-ben Foerster német író előtt. Utolsó királyunkat azonban nem csupán háborúellenes meggyőződése, hanem igaz, keresztény erényeiért sorolták a szentek közösségébe. Károly fiatal katonatisztként kerülte a gazdag világfiak által oly kedvelt tobzódást, mulatozást, pénzszórást. Fess fiatalemberként sok osztrák leány és hölgy próbálta megkörnyékezni — de ő élete igazi társát kereste, és ezt meg is találta Bourbon-Pármai Zita személyében. A baráti társaság cinikus mosolya és megszólása sem térítette el őket attól, hogy tudatosan készüljenek a házasságra: a két fiatal külön-külön lelkigyakorlaton vett részt, mielőtt oltár elé állt volna. A pár örömmel vállalta a gyermekáldást: nemcsak a fényűző, uralkodói életük idején, hanem a száműzetés és létbizonytalanság madeirai évei alatt is. Hét gyermeket neveltek föl — gazdagságban, szegénységben egyaránt. Károlyt sem a rangfosztás, sem a vagyonelkobzás, sem pedig a portugáliai száműzetés nem fordította el Istentől. A fiatalon ránehezedő betegség keresztjét is példásan viselte: „Minden jó, ha ismerjük Isten akaratát.” Gyermekeire nem egy trónfosztott uralkodó dühét vagy keserűségét, hanem a megváltás ajándékáért Krisztussal együtt szenvedni kész ember alázatosságát hagyta örökül. „Sokat kell szenvednem, hogy népeim újra egymásra találjanak” — mondta halálos ágyán.
Sokat tanulhatunk szentjeiktől. Nemcsak azok, akik kezében egy nép sorsa és jövője van, hanem minden magyar családapa és családanya is, akik a rájuk bízott gyermekek életét formálják.
Orcsik Károly
szilágyi plébános
