Előrebocsátom, hosszas töprengés után döntöttem úgy, hogy nem nevezem meg az írásomban szereplő helyszíneket és személyeket. Kicsit nehezebb lesz így fogalmaznom, de nem is az a szándékom, hogy bárkire nyíltan ráhúzzam a vizes lepedőt, inkább a jelenségre szeretném felhívni a figyelmet. Azok, akikre gondolok, úgyis magukra ismernek. Azt viszont már csak remélhetjük, hogy magukra is öltik azt a bizonyos ruhadarabot. Tudják, akinek nem inge, ne vegye magára, de ezzel szemben, akié az az ing, öltözködjön már fel végre! Mert már magunknak is unalmasak vagyunk, annyit ismételgettük ezt a ,,bölcsesség"-et.
Bizonyára mindenkinek megvan a véleménye az államilag kitalált, felülről diktált ünnepségekről, mint például a Szent Száva-nap. Természetesen elismerem a névadó érdemeit - az első szerb érsek, egyház- és iskolaalapító -, és azt sem vonom kétségbe, hogy sokan támogatják, sőt, a diákok sem vetik meg az ölükbe pottyant szabadnapot. Talán még azon sem kellene csodálkoznunk, hogy az egyik falu iskolájában éppen ezen a dátumon adták át rendeltetésének a felújított tornatermet. A hónapok óta tartó munkálatokat, amelyek hat és fél millió dinárba kerültek, az önkormányzat, a tartományi sport- és ifjúsági, valamint az oktatásügyi titkárság pénzelte. A hírnek arra a részére azonban már sokan felkapták a fejüket, hogy ugyanennek az eseménynek a keretében felavattak egy Szent Szávát ábrázoló festményt is. A leplet a magyar polgármester és az egyik vendég távolította el, a szintén magyar iskolaigazgató(k) asszisztálásával. Mondhatnák most, hogy ne legyek ilyen szőrszálhasogató, hát nem az a legfontosabb, hogy a gyerekek szép, világos, tágas tornateremben futkoshatnak? Ennek érdekében esetleg elfér ott az a kép is. Bizonyára így van, de tudni kell, hogy az oktatási intézmény erre nem kapott külső sugallatot, vagy felsőbb utasítást sem az önkormányzattól, sem mástól. Saját kezdeményezésre történt, az alkotást a rajztanár készítette. Az iskola egyébként az egyik magyar írónk nevét viseli, és csak magyar tagozatai vannak. És abban a faluban található, ahol a főutcát Szent Istvánról nevezték el. Ami azért ritkaságszámba megy itt nálunk, a Vajdaságban. Először én sem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam az új táblákat. Aztán le is fényképeztem.
Újabban gyakran előfordul az is, hogy azokban a városokban, ahol jelenleg a radikálisok vannak hatalmon, honfitársaink nem győzik dicsérgetni őket. Hogy milyen rendesek, mert támogatják a magyar művelődési egyesületeket, színházakat, lapokat. Állítólag sokkal inkább, és jóval nagyobb összegekkel, mint az előző önkormányzat. A jelenség fölött egyszerű lenne napirendre térni, hiszen valahol ez a kötelezettségük, de mindannyian tudjuk, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Azzal is tisztában vagyunk, miért teszik. Hogy nem lenne nekik muszáj? Bizonyára, de a kirakat így sokkal szebb. A szomorú csak az, hogy egy kis pénz láttán közülünk is sokan hajlamosak azonnal elfelejteni mindent. Esetleg meg is bocsátani. Vagy legalább nyilvánosan hangoztatni a vélt erényeket. Most kockáztassam meg, mint már annyiszor, a kiátkoztatásomat, és jelentsem ki, hogy részben ez is a magyar vezetőink tehetetlenségét bizonyítja? Ami nem csak az én véleményem. Vagy azokat a korlátokat és megkötéseket, amelyekbe belekényszerítik őket. Hogy a hatalom nem mindenhol egyforma. És nem mindenhol ér ugyanannyit. Igen, tudom, nincs teljesen igazam, hiszen a magyar önkormányzatok is igyekeznek támogatni a községükben zajló pozitív kezdeményezéseket. Azokat, amelyeket fontosnak tartanak. Vagy amire jut. Mert a pénzt, legyen bármennyi is belőle, sohasem lehet úgy szétosztani, hogy mindenkinek megfeleljen. Különösen, ha még kínosan vigyáznak is arra, nehogy szó érje a ház elejét.
Hiszik vagy nem, még mindig vannak olyan műsorok, amelyekben magyar gyerekekkel szerb versikéket magoltatnak be és mondatnak el. Nem tudom, kinek kínosabb ilyenkor: vajon a vendégnek, akinek a kedvéért az egész történik, és akitől minden bizonnyal ellenszolgáltatást várnak vagy a szülőknek, esetleg annak az óvodásnak vagy kisdiáknak, akiről lerí, hogy fogalma sincs, mit jelentenek a szájába adott szavak. Legutóbb valahol a Bánságban, egy falunapon láttam ilyet. Egy magyar faluban. Nem hiszem, hogy a ,,hortobágyi” kiejtéssel elhadart, jobb sorsra érdemes Zmaj-versikéket valaki is ,,aranyos"-nak találta volna.
Most bizonyára akadnak olyanok, akik felteszik a kérdést: talán csak nem azt várom el, hogy egy szerb iskolában Szent Istvánt ábrázoló festményt leplezzenek le, és a tanulók meg is tudják mondani, ki volt és mit tett a mi nagy királyunk? Vagy a szerb gyermekekkel szavaltatnék magyar verseket? Nem, ilyesmi eszembe sem jut. Pedig egymás megismerésének ez is a része lehetne. Hogy a sokat emlegetett tolerancia ne csak egyirányú legyen. Ezzel az írásommal bizonyára elbuknék azon a Toleranciaprogramon is, amelyről mostanság annyit olvashatunk. Én azonban, a látszat ellenére, nagyon is toleráns vagyok. Még a címben emlegetett magyar Majákkal is. Csak éppen az értékrendszeremben a saját kultúránk, történelmünk megismerése, megbecsülése áll az első helyen. Miközben tiszteletben tartom másokét is.