A tabletta azonban önmagában nem megoldás, ezért ki kellett találni hozzá egy segédeszközt, melyet végül is busafának neveztek el. Kemény műanyagból készül, és három elágazásban végződik, melyen fülek vannak. Emlékeztet egy fára, innen is kapta a nevét. A vékony szárra rá lehet húzni a középen lyukas planktontablettát, az elágazás középső fülébe csatlakozik az ólom, a két oldalág füleibe pedig rövid előkén a horgok. Nézzük meg azonban a gyári utasítást is: a busafán háromszög alakban van elhelyezve három lyuk, ide két darab horgot kötünk körülbelül öt-hat cm-es előkén, majd a végére egy ólmot. A főzsinórt a képen látható módon rögzítjük. A szárára fel kell helyezni egy darab technoplanktonrudat, melyet egy előre felhúzott kábeldarabbal rögzítünk. Az aránylag kis méretű horgokat nagyon vékony fonott zsinórra kell kötni, rájuk pedig egy-egy polisztirol- (más néven hungarocell- vagy sztiropor-) golyócskát kell fűzni, mely felemeli a horgot a vízfenékről, és vízközt fogja lebegtetni. (Manapság már a legkülönfélébb színekben kaphatóak ilyen golyócskák, melyek még megfelelő aromákkal is át vannak itatva.) Így a planktonfelhőre odaérkező busa könnyedén beszippanthatja a horgot. Nyilvánvaló, hogy az nem élelemként kerül a busa szájába, hanem beszippantás által. Igaz, hogy az egész apró etetőanyagot a busa felszívja a vízfenékről, de ezt nem tudjuk neki a horgon felkínálni.

Immár a technoplankton is szinte elavultnak tekinthető, a legkülönbözőbb összetételű hasonló tablettákkal azonban más halak érdeklődését tudjuk felkelteni. A vérplankton például a harcsahorgászatban lehet eredményes. Kétségtelenül a versenyhorgászok jöttek rá elsőként, hogy a busát még a leghagyományosabb módszerrel is meg lehet fogni. Fontos, hogy a felszerelés nagyon finom legyen, az etetés pedig felhőszerű. A célnak megfelel, mondjuk, egy hosszú spiccbot, lehetőleg gumizva legyen, hozzá vékony, nagy szakítószilárdságú damil, egy kicsi, de acélos horog, valamint egy finom, kis kiegyensúlyozott úszó.

Akár álló-, akár folyóvízről van szó, a busák kisebb-nagyobb csapatokban leginkább a tó/folyó felső régióiban úszkálnak. Mint említettem, az etetésnek felhőszerűnek kell lennie, és a bedobott gombócoknak is szét kell porladniuk a vízfenéken. Csak ilyen módon lehet a busát odacsalni, és helyben tartani. Az sem mindegy, hogy hol lebegtetjük a horgot, illetve a horogra tűzött csaliszerűséget. Ennek ugyanis néhány centire a vízfenék felett kell úsznia. A busa követve az illatanyagok forrását, hamarosan rátalál az etetésre.

Lássunk egy jól bevált receptet a busa odacsalogatására! A hozzávalók: darált keksz, zsemlemorzsa, kukoricaliszt, vaníliás cukor és sovány tejpor. Fontos, hogy a horog, melyre, mondjuk, egy kis cérnabojt van rákötve, pontosan az etetés felett lebegjen. Így lehet vele legsikeresebben horgászni.

Érdemes megemlíteni, hogy finomszemcsés, vízben lebegő etetőanyagot és vaníliás aromát használva előfordulhat, hogy a busák annyira megszállják a beetetett helyünket, hogy más halak „szóhoz sem juthatnak”.

A busa kapásáról, fárasztásáról és kiemeléséről majd legközelebb lesz szó.