Ez is bizonyítja, hogy milyen aprócska ez az 1835 óta önálló állam, amelynek mindössze félmillió lakosa van, mégis a világ egyik leggazdagabbja, hiszen az egy főre eső nemzeti jövedelem 75 600 euró! Hogy mindez minek köszönhető? Elsősorban az alig 70 ezer lakosú fővárosban működő csaknem kétszáz banknak (szinte Zürichben vagy Baselben érzi magát az ember, amikor végigmegy a városka utcáin), a luxembourgiak szorgalmának, találékonyságának, vendégszeretetének.

Nincs nemzeti parkja, különösebb látványossága, az idegenforgalma is zömmel a Mosel folyó környékére és fővárosra korlátozódik, ám ezeket a helyeket maximálisan ki is „aknázzák” az ottaniak, és igyekeznek mindent megmutatni a kíváncsi idegeneknek. Az ország hivatalos neve Luxemburgi Nagyhercegség, jelenleg Henrik nevű uralkodó ül a trónon, az ő hercegi palotája az egyik legtöbbet látogatott célpontjuk a turistáknak. Henrik ugyan nem a „belvárosi palotá”-ban lakik, hanem egy vidéki kastélyban, mégis állandó őrség vigyáz az épületre: egy (!) díszes ruhában posztoló katona veri időnként a díszlépést a bejárat előtt… Nem kevésbé látványos a belvárosi Notre-Dame székesegyház, amelynek monumentalitása szinte a párizsi névrokonával vetekszik, belső tere pedig egyszerűen lenyűgöző. Az ország népességének 95 százaléka katolikus, mégpedig nemcsak papíron, hanem gyakorló hívőként éli mindennapjait. Nem véletlen tehát, hogy amikor hétfői napon, délután két órakor arra jártunk, éppen szentmisét celebráltak, és Isten házát szinte teljesen megtöltötték a látogatók, olyannyira, hogy a hátsó szektorban kivetítőn nézték az oltárnál történteket.

A város központjában mindig zajlik az élet, nagy a nyüzsgés. A májusi napfényt élvezik az emberek, a közeli kormányzati negyedből (amelyet észre sem venne az ember, ha az épület bejáratán nem állna a minisztérium felirata) öltönyös-nyakkendős urak jönnek ki a főtérre, hogy harapjanak valamit és elvegyüljenek a tarka tömegben. Az egyik bazárban még valódi erdélyi kürtőskalácsot is kínálnak, igaz, nem magyarul, és nem is székelyek sütik, hanem luxembourgiak. A számtalan kávézó, söröző, étterem terasza tele van vendégekkel, a pincérek pedig szinte „röpködnek” egyik asztaltól a másikig. Az arcukról azonban soha nem tűnik el a mosoly…