Oszlopos tagja volt a nagy előd, Berta Ferenc színjátszó csoportjának, most rendez, agitál, szívósan életben tartja a mozgalmat - Legutóbb Deák Ferenc Tor című drámáját állította színpadra - ,,Egy színház annyit ér, ahány nézője van, és annyit, amennyi emlék marad utána bennünk' - mondja -- Nagy-nagy akarással dolgozik, őrzi a kisoroszi magyarság lelki épségét - Azt olvastuk lapunkban, hogy a rendezőnek a vérében van a színjátszás, megálmodja a saját ,,homokligetét', és nagy-nagy rajongással veti bele magát a munkába
Nem túl gyakran találkozom Lőrik Gizellával, de mindig érdekelt, hogy mi történik a Bánság ,,viharsarkában', Kisoroszin, abban a faluban - ahogyan mondják sokan - még a madár is alig mer leszállni. Ám Berta Ferenctől tudom, hogy itt, nem messze Kikindától ritkán látni nyúzott arcú embert, életrevaló emberek tértek be mindig a művelődési otthonba, terveikben ,,nagy utazások' szerepeltek Thália szekerén. Évekig volt színháza, színpada Kisoroszinak s egyetlen évadban sem szünetelt a munka: ha a teljesítmény hullámzó is volt, ,,kultúrfaluba' mentünk vendégszerepelni a szabadkai Népszínház legendás társulatával, Árok Ferenccel, az Albert házaspárral, Jónás Gabriellával, Korica Miklóssal, Majoros Katicával, ide ,,hazamentünk', itt semmilyen politikai frigiditás nem lehetetlenítette el az aktivitást. Pedig tudtuk, mindig éreztük: egy sok szempontból alultápláltnak deklarált, elszegényedett vesztes nemzet választottjai vagyunk. De a színjátszók voltak - azok ma is - a vesztesek győztesei. Historikus örökségünk: a tönk széle. De Berta Ferenc a munkatársaival, majd Lőrik Gizella közös erővel, összefogással eltakarította a szellemi élet szutykát. A kisorosziak - Berta Ferenc váratlan halála után is - figyeltek egymásra, figyeltek Lőrik Gizellára, akitől a ,,beintést' várták, mint ahogy a muzsikusok a karmester szemének villanását. Gizella pedig munkához látott - megalkuvások nélkül, konok hittel, tiszta zsebkendővel törölve le a könnyeket az emberek arcáról. Ahogyan lapunkban megírták: vérében volt/van a színjátszás, megálmodja naponta a maga ,,homokligetét' a bánsági sártengerben, és nagy-nagy rajongással, örömmel veti bele magát a munkába: akkor él, amikor dolgozhat, mozgósíthat, tervezgethet.
Gizella mindig az okos színházat szerette. Láttuk a Fatányérban, a Vereshajúban, a Légy jó mindhalálig című Móricz Zsigmond-darabban, a Szegény Dánielben, a Kakukk Marciban, a Pogány tivornyában, a Képzelt betegben stb., a Testvériség-egység ME majdnem valamennyi rangos előadásában.
Egy nyilatkozatában ezt mondta:
,,Tudja, egy színház annyit ér, ahány nézője van, és annyit, amennyi emlék marad utána bennünk. Jó szívvel és tartós emlékezettel gondolunk a múltra, szép, sok-sok díjjal, oklevéllel fémjelzett előadásainkra - leginkább Pintér Lajos Pogány tivornyák című drámájára. Milyen volt előadásaink szépsége - én ne tudnám? Azt szeretném, hogy ebben a faluban, tagságunkkal - vagyunk vagy 130-an - továbbra is természetes élmény legyen a színház. Itt vannak előzmények, még gyermekszínházi előzmények is...
Ahány néző, amennyi emlék marad az előadás után? Kisoroszin szervezték meg a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók II. Találkozóját. Nem üzentek senkinek, de jelen voltak mindannyian a rendezvényen. Emberi hangon szóltak s bíztak abban, hogy a Vox Humana szüli majd a humánum voksát, az emberi szavazatot a nemes mellett. ,,Nem leszünk, nem lehetünk lelki és szellemi szegények' - nyilatkozta Lőrik Gizella akkor, amikor a művelődési egyesület élére állott és benyújtotta a tagságnak, a Hódi és az Ács házaspárnak, Soós Attilának, Lázár Ervinnek, Németh Mónikának, Szemerédi Csongornak, Berta Attilának, Cirok Annának, Gazsó Zsuzsannának, Szemerédi Piroskának, Fehér Zsuzsannának, Pozsár Jánosnak és a többieknek a munkaprogramját.
Nincs még egy évtizede, hogy Lőrik Gizella vezeti az egyesületet. Tudtommal már ritkán szaval, még ritkábban szerepel, de valami rendületlen akarással rendezi meg az előadásokat, lehetővé teszi, hogy a műkedvelők fellépjenek karácsonykor, húsvétkor, farsangkor, nemzeti ünnepeink alkalmából. Célja, az egyesület célja - mondta egyszer - nemzeti örökségünk megmentése, akár Petőfi Sándor, akár Fehér Ferenc szellemében. Táncoktatót szerződtetett Kátai Tibor személyében, több tánccsoport alakult, elvezeti a tanítványokat a Kőketáncra, a Gyöngyösbokrétára, minden évben, nyáridőben megszervezik az észak-bánáti néptáncosok hagyományos találkozóját.
Színpadra állította, állíttatta A balkáni gerlét, a Himnuszt, A falu rosszát, Deák Ferenc, kiváló drámaírónk Tor című művét, a Dandin Györgyöt s valamennyi előadás nagy-nagy sikert aratott. Aktivizálja a gyermekszínjátszókat is, velük vitette színre a Mi leszek, ha nagy leszek című darabot, majd az Esztendőre vagy kettőre című színjátékot. S a legkisebbek - Détári Andrea, Détári Dániel, Paksi Réka, Szili Kornélia és a többiek - rajongva néznek fel a halk szavú, de energikus ,,tanító nénire', aki itt, édes anyanyelvünk végvárában, ahol már-már életveszélyes a színpadra lépni, olyannyira rozoga állapotban van a művelődési otthon, a szépre szoktat mindenkit. Egy kéz nyúl feléjük, egy arcot látnak, amelyet még nem ráncosítanak el a gondok, a mindennapok nélkülözése, mert Lőrik Gizella az, ami a zomboriaknak Győrfi Sándor, a nagybecskerekieknek Izelle Károly, és sohasem énekeli azt, hogy: ,,Nekünk a legszebbik estét,/Fekete színűre festették'. Nem dugja ki a fejét a játékból, másokat hív táncba, körmagyarba, hogy ne legyen siralmas az életünk...