Szóval, a keresett fotó dátumra pontosan tizenhét évvel ezelőtt, magvető havában készült. Lukács napján. Nyomtatásban nagyjából egy egész hónap múlásával látott napvilágot, majd pedig miután a színes összefoglaló a világhálóra is felkerült, a valakik által ki- vagy elemelt fénykép szabályos turnézásba kezdett. Pártfogolt szólistaként (sajnos törzskönyvezetlenül!) bejárta a nagyvilágot. Időről időre persze azért csak „hallatott” magáról. Egyszer a tengerentúlról, másszor a földgolyó túlsó szegletéből postázta őt valamelyik nosztalgiázó, akivel éppen bratyizott akkortájt. Haza. Mindnyájunk címére. S akkor egy szép napon Ő maga is hazatért. Megújulva és megfiatalodva. Egy kissé olyan érzést ébresztve bennem, mintha önmagammal találkoztam volna össze az utcán. Mármint hasonmásom azon „kiadásával”, amely akár jómagam is lehetnék. Feltéve, ha útközben nem követek el egyet s mást, illetve vice versa. Hazajött tehát a fotó. Ráadásul olajfestményköntösben, melyet — a beszkennelt, majd a közösségi platformokon ugyancsak rengetegszer megosztott festményen feltüntetett szignóra hagyatkozva — a világjárvány lecsengésének idején készített el a mester.

S hogy miért kellett most mindezt leírnom? Azért is, mert midőn összefutottam e nevezett reprodukcióval: elmosolyodtam. Örültem a találkozásunknak. Szívből. Megváltozott bár, más lett ugyan egy kissé, meg aztán saját nevére is vette az alkotó, de eredetiségéből mit sem vesztett! Az örökkévalóságnak akaratlanul is megmentett őszi fények és illatok, mozdulatlan némaságba rögzített emlékképek lenyomata lett a kép (is). Egy közeli, mégis végérvényesen kipontozódott múltból.

„A tájháznak is beillő, múlt század eleji, szárazkapu-bejáratos házikó léckerítésén libák totyognak ki büszke sziszegéssel...”

A ludak sorsa azóta beteljesedett, és ha nem tévedek, a házikót is hasztalan keresném. Elmentek ők is. Mind. Szép lassacskán. Libasorban. Hogy zokszó nélkül-e? Annak csak a Jóisten a megmondhatója.

Fotó: Martinek Imre