* Olyan szép a megszületésének a története, hogy arra kérem, mesélje el a Hét Nap olvasóinak.

— Az öregkort megérni nem haditett. Nyolcvanéves lettem, mert elmúlt felettem az idő. Tíz évvel ezelőtt ugyanezt magyaráztam Fekete J. Józsefnek, barátomnak, aki mióta olvasó ember, végigkísérte munkásságomat. Azt mondtam neki, hogy véletlenül születtem meg. Ahogy annyian mások. Mert mindnyájan véletlenül keveredünk a világra, aztán lesznek, akik, mint a Biblia írja, meghalnak jó vénségben, az élettel betelve. Vannak, akiknek ez nem sikerül. Tulajdonképpen azért jöttem a világra, hogy megmentsem édesapámat a harctérre vonulástól. Idősödő édesanyám ugyanis megtudta, hogy a magyar hadsereg felmenti a szolgálat alól azokat a férfiakat, akiknek három gyermekük van. Édesapámat bevonultatták, a hadsereg egységei mentek az orosz frontra. Akkor anyám úgy döntött, hogy engem megtart, noha a faluban nem volt szokás, hogy ebben a korban szüljenek az asszonyok. Már lobogtak a zászlók, már játszott a fúvószenekar, talán éppen a búcsúbeszédhez állt sorban az ezred, mikor a százados kiszólította apámat a vigyázban álló sorfalból. „Magának fia született” — mondta neki. „Menjen haza, várja a Gyula.” Apám gyalog indult haza Bácsfeketehegyre az újvidéki kaszárnyából. A többieket meg a vasútállomásra vezényelték. Feltehető, hogy az orosz frontra indultak. Mikor hazaérkezett, apám sírva fakadt a pólyám felett. A családi legendárium szerint úgy magához szorított, hogy egy pillanatra abbahagytam a légzést. Anyám kétségbeesve rázogatott: „Lélegezz, fiam, lélegezz!” Azóta csinálom.

Fotó: Dormán László

* Április 11-én, a magyar költészet napján született. Soha nem próbálta ki magát a lírában?

— Rengeteget olvastam, számomra az olvasás volt a kiút abból a környezetből, amelybe születtem. Ma is az a szokásom, hogy este verseket olvasok. Néha mást is, kevesebb prózát, néha a Bibliát. A versek hangulatát szeretem. De sohasem akartam költő lenni. Viszont több olyan színdarabomat játszották, amelyben csak versben lehetett megszólalni. Miként lehet másként operettlibrettót írni, mint versben? Amikor a Zöld hajú lány szövegkönyvét írtam, akkor egy musicalszövegkönyvet írtam, melyben huszonkét songnak a szövege volt. Mikor Vicsek Károly, a rendező egyszerűen kihúzta a prózát az előadásból, és csak a songokat hagyta meg, akkor hirtelen költővé avatott, mert a songok szövegét is én írtam. Érdekes módon a bemutató után Dormán László, a fotográfus odalépett hozzám, és azt kérdezte: „Hát ez gyönyörű volt. De ki írta ezeket a verseket, nem tudod?” Meglepődtem, de nem magyarázkodtam. Prózaíró vagyok, nem henceghetek a poétikámmal.

* Regényt, novellát, drámát, rádiójátékot, rockoperát írt, mindemellett újságíró. Melyik műfaj áll önhöz a legközelebb?

— A témák jöttek hozzám. És minden téma kikereste, hogy milyen formában jelenjen meg. Ha azt nézem, hogy melyik műfajban alkottam legtöbbet, akkor azt kell mondanom, hogy novellaíró vagyok. Ez nem csoda, hiszen mindig arra törekedtem, hogy az általam megismert alakokat mutassam be. Az újvidéki Telep, amely ma egyre gyorsuló ütemben megszűnőben van, százával sodorta elém az érdekesnél érdekesebb embereket. A társadalomtudósok körében közhely, hogy a családban élő emberek többsége önkizsákmányolásban él. Sokkal többet dolgozik, mint amennyi indokolt volna. Folyamatosan küzd a lecsúszással, az elszegényedéssel, ezért aztán újabb és újabb terheket vállal magára. Mi következik ebből? Az állandó fáradtság. Nálunk népbetegség a kimerültség, a kifáradás. És a fáradt embernek már nincs ereje arra, hogy a családon belüli feszültségeket, konfliktusokat, problémákat oldja. Egyszerűen elszenvedi őket. Ez persze megkárosítja az egymáshoz fűződő érzelmeket és kapcsolatokat. Ez kiváltképp igaz öregkorban. Ekkor ugyanis el kell viselni a fizikai gyengülést is, a szociális státusvesztést is, meg az elmagányosodást is. Ebben a folyamatban felmerül az a kérdés, hogy az emberi együttélés megszokott formái mennyire gyengülnek meg. Valamikor a házasságok mintegy harmada végződött válással. A statisztikusok kimutatták, hogy ma a házasságok fele bomlik fel idő előtt. De mi az, hogy idő előtt? Tulajdonképpen megváltozott a család fogalma. Ma már rengeteg a magányos ember. Vannak egyszülősök, vannak többszülősök, vannak mindenféle furcsa kapcsolatban élők. Ezekről a formákról érdekes novellákat lehet írni. Az az érdekes, hogy milyen gyorsan változnak a lehetőségek. Szinte nem vagyunk képesek kísérni a változásokat. Ez nem baj, az a baj, hogy igyekszünk megelőzni az élet fordulatait. Ez nem mindig sikerül. Sajnos, a fogyasztói társadalomnak van egy veszélyes hatása a családra nézve. Még a valamikor olyan szívesen olvasott Hamvas Béla írta, hogy az ember életenergiáinak zömét a mai társadalomban az életkellékek megszerzése köti le, és nem maga az élet. Az emberek öregkorukig azzal foglalkoznak, hogy az úgynevezett színvonalas élet kellékeit — új bútor, új kocsi, új tévékészülék, új kávéfőző, új mobiltelefon, új ruhák — gyűjtögetik, ez el is veszi az erőiket, és arra már idejük sem jut, hogy ezekkel a kellékekkel örömtelien éljenek. Ehelyett elkezdik gyűlölni egymást, elkezdődnek a családi harcok, elkezdik szétrombolni azt, amiért dolgoztak. A látszatszükségleteket értékelik felül. A mai folyamatos műszaki fejlődés mellett folyamatosan kell újítani a kellékeket. Van miért dolgozni…

* A ma embere folyamatosan az időhiánnyal küzd. A prózaíráshoz rengeteg időre van szükség, ön ráadásul több esetben intézményvezető is volt. Honnan tudta előteremteni az időt az íráshoz?

— Nem vagyok csodatevő. Számomra is csupán annyi idő jutott, mint a többiekre. Igaz, hogy az elmúlt időkben több ezer félórás vagy órás tévéműsort felvételeztem, de nem tudom, hogy az Újvidéki Televízió egykori filmtárának ebből mennyit sikerült megőriznie. Amikor elszegődtem a tévéhez, tudtam, hogy ez a veszély, mármint a kész termékek elvesztése, fennáll, de ki gondolt akkor a háborúra, bombázásra, filmtekercsek emulziójának kopására. Ma itt állunk a nézők előtt, egykori műsoraim résztvevőinek hosszú sora előtt, és nem tudunk elszámolni a munkánkkal. Nincs rendezett archívumunk, nincsen rendszeres felújítása a már felvett anyagnak, nincs pontos kimutatás arról, hogy mit őriz ez a raktár, sem arról, hogy mi veszett el. Közben anekdotázva meséljük, hogy kivel és miről beszélgettünk a kamera előtt. Tény, hogy sohasem sajnáltam az időt a munkámtól. Csak a külső szempontokat alkalmazó, szemlélődő embernek tűnhet úgy, hogy mindenfélével foglalkoztam, csak nem őriztem az időmet. Nálunk, és nem csak nálunk, mondhatom, a magyar irodalomban is, író az írásaiból nem tud megélni. Valamiféle munkája, beosztása, hivatala kell hogy legyen. A mai magyar irodalom joggal nagyoknak tekintett írói közül is csak azok élnek művészetükből, akiknek művei sikert arattak a német vagy az angol nyelvű piacokon. Más út nincs számukra.

* Ön szerint az elmúlt évtizedekben mennyire és miben változott meg a vajdasági magyar irodalom?

— A vajdasági magyar irodalom, hál’ istennek, jól van. Évek óta figyelem, hogy kik járnak a rendszeresen megtartott Kanizsai Írótáborba. Sok fiatal tehetség jelenik meg ott. Sokszor nem is tudjuk, milyen értékes emberek foglalkoznak az írással, amíg meg nem szólalnak a nyilvánosság előtt. Olyan, mintha a vajdasági magyar oktatás a tehetségek ki nem üríthető tárháza volna. Mindig figyelem a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjét is, mert már ott megjelennek a tehetséges fiatalok. És ha néha szégyenlősen is, ha néha furcsa eszközökhöz folyamodva is, de fellépnek a gyerekek, tapsolok nekik. Még vagyunk, még dolgozunk, még alkotunk, a kulturális életünk alakulása folyamatos, új értékek születnek. Ennek örülhetünk.