...De nem tudom, hogyan fogadja. Gondolom, veszek neki, és odaviszem. De elfogadja-e? Némi hezitálás után odamentem hozzá, és megkérdeztem: vehetek-e neki fánkot, és mennyit. Kedvesen, szégyenlősen válaszol, hogy azt nagyon megköszönné, mert egy darabra tellett, de szívesen megenne még egyet. Megvettem, kettőt elvitelre, meg egy kis innivalót is mellé. Hálásan megköszönte. Gyermeki örömmel az arcán. Mi meg gyorsan elkotródtunk, mert valami nagyon szorongatta a torkom. Egyvalami biztos: meg kell tanulnom szégyenlősség nélkül adni. Mert ugye nem az én hibám, hogy egyre több az éhes, pénztelen idős ember... És mégis én szégyellem, hogy így van” — írta a minap a közösségi oldalon egy régi, kedves ismerősöm, Éva.

Megszámlálni sem tudom, hányszor kerültem már én is hasonló helyzetbe. Hányszor éltünk már meg ilyen vívódást (a hozzászólásokból, a bejegyzések számából ítélve) nagyon sokan. Volt, hogy adtunk — pironkodva, szégyenlősen, és sután. S volt, hogy nem mertük megtenni — mert kínos és kellemetlen. S mert féltünk, hogy ezzel megsértjük a másikat. A másik embert, aki — akár rosszul ítéltük meg a helyzetét, akár nem, de szégyelli azt — lármás jelenetet csaphat, elküldhet bennünket melegebb tájakra, mindenki füle hallatára...

Pedig egyre több az éhes, pénztelen és nemcsak idős ember. A munkaképes korúak között is tömegesen vannak rászorulók. Szerbiának például nem sok oka volt az idén megünnepelni a munka ünnepét. Nyolcszázezerre tehető a munkanélküliek száma. Hatszázezerre azoké, akik minimálbérért dolgoznak. Majdnem ugyanennyien vannak, akik dolgoznak ugyan, de már hosszú hónapok óta nem kaptak fizetést. Ha a kisnyugdíjasokat meg a hivatalosan is szegényeket (szociális segélyben részesülőket) is hozzávesszük, úgy máris több mint kétmillió emberről beszélünk. Ezeken a mi tájainkon — ahol azt tanultuk a nagyszüleinktől, hogy először az adót meg a számlákat kell befizetni, aztán a megélhetésre, ami marad — a szegénység szégyen. Azt titkolni kell, ahogy csak lehet. Az én anyám soha egy tojást vagy egy bögre cukrot sem kért kölcsön a szomszédból — abból és azt főzött/sütött, ami volt. Mivel a szegénység szégyen akkor is, ha az ember önhibáján kívül került a nincstelenség helyzetébe (így neveltek bennünket), soha nem tudhatjuk, hogy a péknél, a piacon, a boltban a mellettünk téblábolók közül ki az, aki szívesen venné azt a bizonyos fánkot.

Cudar egy világban élünk. Cudarban, s mégis mélységesen hiszem: az emberekben van segítőkészség, nem halt meg a szolidaritás. Adnának, adnánk néhány dinárt szívesen — csak nem tudjuk, hogyan kell csinálni. Elkullogunk, úgy teszünk, mintha nem láttuk volna a nénit. De magunkat nem tudjuk becsapni: rossz érzéssel állunk tovább. Csapdába estünk. A jóra való restség csapdájába.

Aztán jött egy hír. Egy beszámoló a tévéhíradóban: Európa több nagyvárosában divatba jött az úgynevezett feltételes kávé. Beül az ember a kávézóba, a cukrászdába, s mikor kifizeti a számlát, fizet plusz egy (vagy akár öt) kávét is — valakinek, aki szívesen meginná, de nincs pénze rá. Az európai ötletgazda ezzel az akcióval a hajléktalanokra gondolt elsősorban. Azok, akik az ötlet, a feltételes kávé gyakorlatának a szerbiai meghonosítására vállalkoztak, tovább mentek egy lépéssel. Nem a hajléktalanok (szerencsére nálunk még szűk) csoportjára gondoltak. Hanem egy nagyobb populációra. Azokéra, akik éhesek. De olykor nincs annyi pénzük sem, hogy egy perecet vagy kiflit vegyenek.
Szerbiában szolidáris harapnivaló (socialna klopica) lett ennek az akciónak a neve, amely még csak három hete tart, de már számos fővárosi, újvidéki és vidéki pékség csatlakozott hozzá. A Legyél a vendégem egy fánkra! — én inkább így nevezném — akcióban részt vevő pékségeken vörös plakát hirdeti (Budi solidaran i ti! felirattal), hogy ez egy olyan hely. Itt be lehet fizetni annak a kiflinek, perecnek, lángosnak, süteménynek az árát, amelyet másnak szántunk. Hogyan működik? A feltételes pékáru, azaz a kifizetett harapnivalók számláit egy pohárban gyűjtik össze. Abból bárki kivehet egyet, aki éhes. A felszolgáló pedig kiadja azt, ami az adott blokkon fel van tüntetve — töpörtyűs pogácsát, ha annak az árát fizette ki valaki.

Nagyon jó ötletnek tartom a kezdeményezést. Kell, égető szükség van rá. Kell azoknak is, akik kapni kényszerülnek — mert sokan, egyre többen vannak a rászorulók. És kell azoknak is, akik adnak, akik tenni szeretnének valamit. Az embernek maradni érzésére legalább annyira szükségünk van, mint a vízre és a kenyérre. A lelki egészségünknek tesz jót, ha alkalmunk van ezt az érzést megélni. Minden különösebb felhajtás nélkül, névtelenül. Ráadásul úgy, hogy már nem kell attól félnünk: megszégyenülhetünk, ha akaratlanul is beletaposunk embertársunk önérzetébe.

Őszinte érdeklődéssel várom a fejleményeket, a megmozdulással kapcsolatos új híreket. Született pesszimista vagyok, ezúttal azonban nincsenek fenntartásaim. Ami Európa más országaiban bevált, ami működik, az miért ne működhetne itt is? A szkeptikusok, igaz, máris figyelmeztetnek: vigyázat, Szerbiáról van szó, ahol a legtöbb dolog általában a visszájára fordul! Szeretném hinni, hogy ezúttal nem lesz igazuk.