A kívülállók azt hihetnék, hogy egyes általános, mindenkit egyaránt érintő mozgalomnak, mint amilyen például a környezetvédelem vagy a városvédelem, nagy a visszhangja. Aki azonban jobban belemélyed a dolgokba, az gyorsan rájön, hogy egyénileg ugyan mindenki természetvédő, de ha egy kivágásra ítélt fa megmentéséért kell megmozdulni, akkor legfeljebb egy tucat zöldpárti aktivista lézeng a rendezvényen. Nincs ez másként a lebontásra ítélt patinás épületek védelmével kapcsolatban sem, hiszen mindenki a másiktól várja, hogy tegyen valamit az ügy érdekében. A legnagyobb csavar mégis abban van, hogy a mindenkori rendszernek kellene pénzelnie ezeket a bejegyzett civilszervezeteket. Valamikor úgy volt, hogy valamelyik ismert politikust beválasztották a vezetőségbe, és máris megoldódtak a székhely- meg a tevékenységpénzelési gondok. Manapság az állam hivatalosan kivonult a civil szférából, az egyesületek pedig a fennmaradásukért eszeveszett hajszába kezdtek a pályázati pénzek elnyeréséért. A nevesebb sportegyesületek még találhatnak egy-egy tekintélyes támogatót, a kicsiknek azonban marad a napi túlélésért folytatott küzdelem.

Az említett gondokból bőven kijut a sporthorgász egyesületeknek is. A valaha jobb napokat megért és a szocializmus által is támogatott horgászat, mely a prolik olcsó, kulturált, hasznos időtöltésének lett kikiáltva, manapság is divatos, de gyűjtő (összefogó) szervezetei a szabadentalpia törvénye szerint számtalan részecskére estek szét. Ebből következően az egységes érdekvédelem is parciális, apró előnyök kikönyöklésében merül ki.

A külföldi statisztikai adatok szerint a horgászok száma az összlakosság akár 5-10 százalékát is elérheti. Nálunk ez legalább félmillió ember is lehet. Együtt tehát jelentős tényezőnek is számíthatnának a pecások, ha egy húron pendülnének. Ha pártot alakítanának, számarányuk akár a választási küszöböt is átléphetné. Ennyi pecást egy asztalhoz ültetni és közös cél felé terelni (vezetni!) az utópia határát súrolja. Amikor Szabadkán még csak egy szövetség működött, legfeljebb 6000 taggal, akkor el lehetett valamit érni. Megfigyelői felhatalmazással képviselőt küldhettek a Palics-Ludas Közvállalat (az akkori vízkezelő) igazgatóbizottsági üléseire, részt vettek az ötéves tervek elkészítésében, és ellenőrizhették az engedélyekért kifizetett pénzek halasításra előirányzott részének az elköltését. Azután jött a rendszerváltás, a decentralizáció, és a privatizált vállalatok horgászcsapatai fokozatosan támogatás nélkül maradtak (a focisták, a kézilabdázók, a gyeplabdázók stb. sem jártak jobban), majd megszűntek. Főként a vízkezelőknek hála az engedélyek apró províziójából és a csekélyke tagdíjakból egy ideig még lehetett tömegesebb rendezvényeket pénzelni, de a hozzá nem értő, az ágazatba — mint elefánt a porcelánboltba — beszabadult mindenkori reszortminiszter állandóan változtatja a vízgazdákat. Természetesen egyetlen újgazdának sem jutott eszébe halasítani, amikor csak egy évre kapta meg egy vízterületet, hiszen erdőt is csak hosszú távra érdemes ültetni.

A megmaradt kevés horgászegyesület, klub vagy csapat némi előnyért hozzácsapódott valamelyik vízgazdához, és az ő engedélyét árulta, persze most már nem egyedül, hanem a hatalmi szabályzásnak köszönhetően, akár a sarki trafikossal is vetekedve. Mivel nincs halasítás, meg ellenőrzés sem, ezért alig van pecás, aki engedélyt vált ki, a kis újságoslány meg tagsági díjat sem szed, és halőrnek sem csap fel, így aki mégis horgászjegyre vetemedik, az inkább őt válassza.

Az ilyen események hatására patinás egyesületek szűntek meg vidékünkön, vagy sodródtak a lét peremére. A leltárból hiányzik az egykori első és második liga szinte összes csapata. A gyári csapatok tagjai a cégek bezárása után a drága kedvtelés helyett a napi megélhetésért harcolnak, és a kevés vállalkozót is kifullasztotta az évi több ezer eurós versenyköltség. Sok helyen a meghatározó emberek, az örökmozgó szervezők vonultak vissza, vagy távoztak az égi vizek partjára. Mindebből látszik, hogy az egész horgászsportot pár ember tartja mesterségesen életben.

Külföldön az természetes, hogy a horgászcikkgyártók, illetve –nagykereskedők pénzelik a jobb csapatokat, és általuk versenyeztetik a gyártmányaikat. De hol vannak nálunk az adakozó nagykereskedők? A horgászcikkek 90 százaléka bizony az ócskapiacokról és áfa nélküli magyarországi beszerzésekből származik. A maradék forgalom pedig nem tud eltartani egy többcsapatos versenyrendszert.

Megoldás biztosan van, de még nem dereng a pecasport sötét egén. A nálam okosabb emberek már felismerhetnék, hogy nem halat, hanem hálót kell adni az embereknek. Kapják meg a vizeket a horgászszervezetek, és gazdálkodjanak vele azok, akiknek nem érdekük, hogy a szerződéskötés utáni pár hónap alatt teljesen kifosszák a tavakat és a folyókat.