Első olajkútjainak 1953. május 25-ei(!) üzembe helyezésével új perspektíva tárult fel az elszigeteltségéből hirtelen kibontakozó Ürményháza (Jermenovci) előtt. Ipari vágány épült a falutól alig pár kilométerre, a középületek villanyáramot kaptak, megalakult a földműves-szövetkezet, majd a mozi- és a színházterem építése is elkezdődhetett. Régi fájdalom, hogy a kőolajkutatások során (1973-ban) felbukkanó, ásványokban és jódban gazdag termálvízzel való gazdálkodást a valamikori párthatalom csak nagyon rövid ideig engedélyezte a faluban. A gyógyvíz korszerűbb, intézményesített formában való hasznosítására beruházási eszközök híján mindmáig nem került sor! S az sem elhanyagolható tényező, hogy az olajkutakon dolgozók idősebbjei immár fel vannak készülve a könyörtelen végzésre: eddig volt!
A régió fejlesztése híján továbbra is nagyarányú a fogyatkozás a főként magyarlakta, csaknem ezer lélekszámú faluban (is). Az elvándorlás gyakran sokkalta kényszerítőbb erő, mint a kiszipolyozott anyarög és az önfeledt gyermekkor fakuló emlékképei iránti ragaszkodás. Persze, ez az állapot már korántsem csak a maradó kőről és a szaladó vízről szól, és az sem vigasztaló, hogy e kórkép a környék többi, más etnikumú településére is vonatkozik. Hiszen — bármily közhelyes is a megfogalmazás — a helyben maradáshoz, a családalapításhoz, illetve az utódok kellő nyelvi, vallási és kulturális öntudatra való neveléséhez a jelenleginél megbízhatóbb gazdaságpolitikára is szükség volna. Hogy életerős fiataljaink a magyar útlevéllel a zsebükben se idegenkedjenek a szülőhelyükön, szülőföldjükön maradni. Legyen szó délvidéki égiszünk bármely (szórvány)településéről. Közöttük a dél-bánsági Ürményházával, melynek határában — Vajdaságban elsőként — 1952. november 9-én tört fel a kőolaj. Az ún. keskeny nyomtávú naftásút mentében szétszerelt, illetve a már csak elvétve bólogató olajkutakat szemrevételezve ötlik fel mindez az emberben.
Mert mégsem egyszerű térkép e táj...