Engem az életben arra tanítottak, hogy higgyek és bízzam az emberekben. Lehet, hogy emiatt választottam a tanítói, majd tanári pályát is. Hittem, és még ma is hiszek (bár egyre bizonytalanabbul) abban, hogy az embereket meg lehet változtatni, jobbá lehet őket tenni, vagy egyszerűen ők maguk rájönnek...
Ezek a gondolatok jutottak eszembe az elmúlt héten, amikor Tomislav Nikoliæ, a Szerb Radikális Párt elnökhelyettese egy televíziós műsorban azzal vádolta meg Szabadkát, az önkormányzatot, hogy elnyomja a szerbeket, a szerb nyelvet, hogy tisztviselőink nem hajlandók szerb nyelven beszélni, és szerb nyelvű dokumentumokat kiadni a szerb ügyfeleknek. Természetesen, hivatalosan reagáltunk az ilyen szemenszedett hazugságra, másnak ugyanis egy ilyen nyilatkozat nem nevezhető. Talán inkább arról beszélhetett volna a ,,tisztelt” elnökhelyettes úr, hogy az ő pártjának hathatós támogatásával igencsak megnyirbálták kisebbségi jogainkat, kizártak bennünket az állami intézményekből, beszűkítették oktatási lehetőségeinket, anyanyelvünk használatát, s elég gyakran fordul elő manapság, hogy egy-egy tolóablaknál bizony a válasz csak ennyi: ne razumem, govorite srpski. Ha valakinek joga van felróni ezt, azok csakis mi lehetünk.
Az igazi kérdés azonban talán az, hogy miért lett ismét aktuális a kisebbségek, pontosabban a magyarok elleni támadás. Talán azért, mert a nemrégen itt járt Európai Parlament tényfeltáró bizottsága elismerte, hogy a kisebbségi jogok terén még van mit tenni ebben az országban? Azért mert Európához akarunk tartozni? Nem volt elég jó lecke az elmúlt tizenöt év? Hát valóban nem tudunk tanulni a múltból? Vagy azt hiszik egyesek, hogy van esélye a visszarendezésnek?
Úgy látszik, hogy túlságosan hittem az emberekben. Kutyából mégsem lesz szalonna.