Horgoson immár ötödik alkalommal sikerült hangos, jelmezes vonulással farsangolni. Az első alkalom újszerűsége mozgatta meg legjobban a falusi szervezőket és a résztvevőket egyaránt. Rég nem merészkedtek ki a nyilvánosság elé az emberek ekkora számban, pedig az öregek meséi alapján valamikor volt álarcos, ,,maskarás" járkálás, sőt kormozás, tuskóhúzás is errefelé. A látványos farsangi felvonulás újraélesztői a helyi iskola, óvoda és művelődési egyesület közösségének dolgozói voltak, megmozgatva a legkisebbek, a lassan felnőtté érő kamaszok és persze az iskolások fantáziáját is. A szokatlan felvonulás ötletére sok gyerek és fiatal jelmezbe bújt, szekérben ülve húzta a banda, a saroglyához kötözve szántotta az utca sarát a tuskó, és a jókedvű táncosok subába öltözve álarcosan húzták a szekeret, fújták a dudákat, csördítették az ostorokat. A lendületes virtust a hömpölygő gyerekáradat csörömpölve, visítozva, rikoltozva követte. A furcsa zajra a boltokból, házakból kitódultak az emberek, és mosolyogva figyelték a bátran vonuló fiatalokat. A szülők örömmel ballagtak csemetéik mellett, hiszen a felszabadult kiabálás lázba hozta őket is. A díszes áradat a művelődési házban folytatta tovább a mulatságot, a zenekar nótájának ritmusára mutatkoztak a jelmezesek, hogy a zsűri eldönthesse, kié a legötletesebb. Aztán nagy sírással elküldték a bőgőt is, de a jókedvnek nem szakadt vége, mert az ügyesek tréfás próbákkal vagy közös tánccal szórakoztatták magukat. Eredményhirdetésig a közönség elmajszolta a farsangi fánkot, és megitta a forró teát is. A gyerekek nagy élményként könyvelték el a farsangolást, s az egyik legszokatlanabb megjegyzés egy hatodikos kislányé volt: ,,Érdekes, hogy szólt a zene, és a tánc mellett még beszélgetni is lehetett, ami különösen jó volt." Igazi közösségi élmény!
Azóta újból és újból összefognak a szervezők, és minden év meghozza a maga tanulságait. Az óvodások apró serege visszaszorult az óvoda falai közé. Egy-egy élelmes óvó néni elhozza a kicsiket nézőnek, hogy a bátor nagyok jókedvét szájtátva bámuló kicsiben ezáltal is megfoganjon a kívánság: ha majd eljön az ő ideje... Az iskola is módosított, hiszen a nagy tömeg szinte szétvetette a kultúrházat! Az alsós gyerekek farsangfarkának délelőttjén vonultak és töltötték el vidám játékkal, evéssel-ivással húshagyókedd napját. A felsős diákok átvették a fiatal táncosok szerepét. Beálltak a kocsit húzni, a lánycsúfoló ormótlan nőinek szerepét is örömmel átvették. A kisebbek ötletes jelmezekben vonultak, a legtömegesebben ott, ahol az osztályfőnöknek megvolt a játékos kedve és bátorsága ahhoz, hogy maga is beöltözzön. Hiába: a szó tanít, a példa vonz. Sajnos, előfordult ez ellenkező előjellel is, mert ahol fintorogva figyelték a készülődést, vagy a felnőtt bátorítás is elmaradt, ott a közös játék öröme helyett megjelent a kényszer nyűglődése, hogyan találjon kibúvót, és persze az utcai hangzavar is halványabb lett... Amióta a falu központjában kiépült a körforgalom, nehezíti a helyzetet a hatósági szabályozás, ezért nem a megszokott útvonalon halad a menet. Az évenként ismétlődő vonulás lassan mégiscsak kiérdemli a szokás nevet, ezért a legidősebbek már saját, kiváltságos feladatnak tekintik a vezér szerepét, ezzel a kisebbek előtt irigyelt rangot is kap ez a beosztás.
Így lehetett ez egykor régen is, amikor még nem az iskola irányította, hanem a falusi közösség természetes ereje követelte meg, hogy a legrátermettebbek, a legbátrabbak vegyenek részt a téltemető, termékenységet hirdető és varázsoló játékban, felvonulásban. Tűnjön ki a közösség előtt is, hogy ki a rátermettebb, ki a mulyább! A téli disznótorok, táncok, mulatságok jó alkalmát ki kellett használnia legénynek, lánynak, mert tavasszal a természet rendjéhez igazodva már a vetés ideje jön. Ahol nincs szántás, ott nincs vetés, sem aratás! Ezért húzta a figyelmeztető mély barázdát a tuskó a szégyenkező vénlány vagy pár nélkül öregedő legény előtt. Az imént leírt szokást nem hagyták el egyszer sem az iskolások, bár igazi jelentését csak felnőttként érthetik valójában. Ám a télvégi közös, zajos ünneplést átélni mindig jó közösségbe szoktató akció. Ezt az élményt újabb télűző játékkal egészítették ki: az ún. kisze-hajtással nagy örömmel készítették a hetedikesek a csúfság, a betegség és minden baj és gonoszság megtestesítőjét, a kiszebabát. Zsákjába minden gyerek beledobhatta azt a baját, bánatát, amitől megszabadulni nagyon kívánt. Ez a csúf figura is végigvonult a farsangolókkal az utcán, és mivel nem volt folyóvíz, ami elvitte volna, sem tűzgyújtási engedély, hogy elégethessék, hát a kivarázsoló mondóka hangos kiabálásával a közösség kihajította az ablakon: Kice-vice villő, gyűjjön rád a himlő. Behozzuk a zöld ágat, kivisszük a kice-vicét! -- fújta alsós, fölsős és a bátrabb, játékosabb kedvű felnőtt is, jobb kezének varázslópálcájával kavarva az éterből érkező varázserőt.
Aztán jöhet a játék, aminek a jelszava: egyszerűség és ötlet. Nem kell hozzá más, csak természetes kíváncsiság, ami egy egészséges társaságban mindig megvan. Hát ezért kell a farsang, a közös élmény. A gyermekkorban megszerzett közösségi élmény, hogy nehezebb időkben is ott lapuljon vésztartalékként, mert jöhetnek ismét egymás ellen fordító, szomorú begubózásra kényszerítő idők, de akinek élménykincstára van, az szükség esetén szedegethet kincseiből. A beszédes nevű húshagyókedd után szárazszerda jön, a nagyböjt első napja. Figyelmeztetés, hogy a tavaszi ünnepkör legnagyobb ünnepére, húsvétra készülni kell. Az erőgyűjtés, a tisztulás ideje. Böjttel tisztul a test, erősödik a lélek. A nagy elszántsággal kihajított bajok után az új tervekhez, új hajtásokhoz kell az erő! Félő, hogy az idén, miután a farsang korán véget ért, sokan nem tudnak nemet mondani a divatos, idegenből fogyasztásra beerőszakolt Valentin-napi buliknak. A meglévő és a természet rendjét hirdető saját hagyományainkat lecserélik a csillogó idegenért, mielőtt megértenék annak igazi értékét.