Elhunyt dr. Tóth Lajos nyugalmazott egyetemi tanár - olvasom a szűkszavú megemlékezések egyikében. Elköszönt tőlünk a Tanár úr, mert sokan így hívták, s magam is csak így szólítottam, amikor megismertem, amikor először kezet szorítottam, szoríthattam vele, ott a Drávaszög különös világában. Igen. Ott ismertem meg, ott tanultam meg tisztelni, ott fogalmazódott meg először bennem a felismerés, hogy mit jelent az, ha valaki egy kis közösséget szolgál mélységes hittel, alázattal. Arra az önzetlen szolgálatra nagy szüksége volt akkor a második világháború utáni években magára maradt, magára hagyott, a kilátástalanság útvesztőjében tévelygő drávaszögi magyarságnak. S a Tanár úr, a vörösmarti algimnázium akkori csendes, szerény pedagógusa, egyike volt azoknak, akik (Baranyai Júliával és az algimnázium akkori legendás tantestületével együtt) azon fáradoztak, hogy az adott, igen összetett helyzetben, a pedagógusok fontos szerepet vállaljanak a közösséget összetartó erő megszilárdításában. A Tanár úr is járta a kis baranyai, drávaszögi falvakat, iskolákat, ott a tanítókkal a feladataikról beszélt. S már azokban az években számos hosszabb-rövidebb szakdolgozata is megjelent. Ezek általában a pedagógusok széles értelemben vett társadalmi, elsősorban közművelődési szerepkörével foglalkoztak.
Csendben, szerényen, ahogy élt, elment a Tanár úr. A mögötte maradt hosszú úton a hivatás és a küldetéstudat fogta kézen és vezette. S ez határozta meg feladatát. Szolgálni a közösséget, annak felemelkedését, nemzeti és emberi méltóságának megteremtését. Járta a maga útját a Tanár úr. Tettek maradtak mögötte, tettek (ha parányiak is, de tettek), amelyek a magyar nyelvű oktatás és nevelés jobbítását, fejlődését szolgálták. Madách Az ember tragédiája című művében van egy mondt, amely így hangzik: ,,A TETT HALÁLA AZ OKOSKODÁS'?! A Tanár úr sohasem tartozott az ,,okoskodók' táborába, sohasem valamiféle felsőbbrendűségéből fakadó kizárólagosság határozata meg értékteremtő munkásságát. Egyszerűen teljesen azonosulni tudott a nemzet, a közössége gondjaival és ez volt az, ami a munkáját meghatározta.
A későbbi évek folyamán, miután elkerült a Drávaszögből (s magam is elhagytam a szülőföldemet), már ritkán találkoztunk. Utoljára talán ott a kilencvenes évek derekán, Újvidéken. A színházról érdeklődött. (Valamikor ott Vörösmarton évekig dolgozott a színjátszókkal. A Szakadék című drámát rendezte, és a főszerepet is ő alakította.) Érdekelte, hogy miképpen sikerül egyáltalán működnie, utalva az akkori helyzetre. Aztán már lépegettünk is vissza az időben. Csúzáról, szülőfalujáról beszélt. Régen volt otthon - mondta, pedig már menne, de nem tudja, eljuthat-e oda. A faluról mesélt, a több mint hétszázötven éves nagy múltú kis drávaszögi faluról, Csúzáról. Baranyai Júliát idézte (akit végtelenül tisztelt): ,,Csúza egykorú Vörösmarttal. Mindig Csúzán találtam meg a régi Baranyát, a nagyon régit.'' Nekem, amíg hallgattam, Fehér Ferenc Csúzáról írt versének néhány sora jutott eszembe:
Hallom, jajdul most a Csobogáti-szurdok,
s éledne még Csopa, Szöllöske, Korpona...
Nemcsak hűlt szobámba - életembe zúgsz most,
baranyai szél, te fájdalmas orgona!
Nem felejtünk el, Tanár úr! Megtartunk emlékezetünkben.