„Most hallok erről először” — így reagált Aleksandar Vučić köztársasági elnök arra, hogy a német kancellár szerint Szerbiának és Koszovónak kölcsönösen el kell ismernie egymást. A hír nem kellett volna hogy sokkolja a szerb államfőt, hiszen ha nem is ilyen nyíltan, de azért más vezető politikusok is tettek már utalást arra, hogy Szerbia európai integrációja Koszovó függetlenségének az elismerésétől függ.

Koszovó 2008. február 17-én a pristinai parlament döntése után egyoldalúan kiáltotta ki függetlenségét Szerbiától. A szerb kormány egy határozattal még aznap semmissé nyilvánította a koszovói döntést. Mindhiába. A helyzet azóta sem rendeződött, hiszen Szerbia szerint továbbra is saját területe a déli tartomány, míg Koszovó saját magát önálló államként definiálja, és ebben a világ mintegy száz országa is egyetért. Ám öt EU-tagország nem tartozik ezek közé, ami nagy gondot okozhat a jövőben. Románia, Szlovákia, Görögország, Ciprus és Spanyolország nem hajlandó elismerni Koszovó függetlenségét, ami nem is csoda, mind az öt országnak gondja van a függetlenségre törekvő nemzeti kisebbségeivel. Ha tudomásul vennék Koszovó elszakadását, az saját területi egységüket veszélyeztetné, a koszovói precedenst ugyanis nem lehetne figyelmen kívül hagyni. A nemzetközi porondon Szerbia mellett ott áll India, Kína és Oroszország is, így a jelentősebb szervezetekbe Koszovó nem tud bekerülni, hiszen a nagypályás játékosok ezt nem hagyják. Ezek a szövetségek is gyengülhetnek azonban, elvégre éppen Vlagyimir Putyin volt az, aki Koszovó függetlenné válásához hasonlította a „Donyecki Népköztársaság” és a „Luhanszki Népköztársaság” elszakadását Ukrajnától.

Koszovó nemzetközi helyzete tehát nem rózsás, már csak azért sem, mert a koszovói állampolgárok — akik egyébként szerb állampolgárok is — a koszovói dokumentumaikkal nem nagyon utazhatnak sehova. A koszovóiakkal szemben ugyanis vízumkötelezettség áll fenn például az EU-ban is. Szerbiai útlevéllel persze utazhatnak, de azzal elismernék, hogy mégsem függetlenek Belgrádtól.

Brüsszel 2018-ban jelentette be, hogy megszűnik a koszovóiakkal szembeni vízumkényszer, ám az intézkedést az egyes tagországoknak is el kell fogadniuk, ez a folyamat pedig már négy éve várat magára. Így Koszovó nemcsak Európa egyik legfiatalabb és legszegényebb, hanem legelzártabb országává is vált.

Fotók: Tanjug

Szerbia és Koszovó között 2013-ban brüsszeli közvetítéssel kezdődött a kapcsolat rendezését célzó párbeszéd. A felek akkor számos feltételben egyeztek meg, ezek többségét azonban azóta sem teljesítették. Ilyen nyitott kérdés a koszovói szerb önkormányzatok közössége, mely Belgrád számára fontos, hiszen önkormányzatiságot tenne lehetővé a Koszovóban élő szerbeknek, Pristina pedig ugyanezért vonakodik, hiszen miért adna kiemelt jogokat annak a népcsoportnak, amellyel évszázadok óta harcban vagy legalább vitában áll. De ide tartozik a párhuzamos szerb—koszovói struktúrák és a dupla adminisztráció felszámolása is, melyek fenntartása a szerbiai állampolgárok több tízmillió eurójába kerül évente. A költségek azonban — úgy tűnik — ebben az esetben nem számítanak, Szerbia nem akarja kivonni köztisztviselőit, mert ezzel feladná koszovói bázisait.

Albin Kurti koszovói miniszterelnök közben bejelentette, hogy Pristina az év végéig beadja uniós csatlakozási kérelmét. Ez persze ellentétes mindazzal, amiről Belgráddal megegyezett, de ezen a ponton a koszovói szerveket már nem gátolják a majdnem egy évtizede megkötött egyezmények.

A vita így tovább folytatódik, hiszen Szerbia mindig hivatkozhat arra, hogy az Európai Unió a csatlakozási tárgyalások megkezdésekor, a 35. tárgyalási fejezetben — melyben a Koszovóval fenntartott viszonyról is szó van — csillaggal jelöli Koszovó nevét. A csillagozás a dokumentumokban ebben az esetben azt jelenti, hogy a nemzetközi közösség Koszovót úgy kezeli, ahogyan arról az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsa (ENSZ BT) az 1244-es határozatában döntött. Az 1244-es határozat elismeri Szerbia területi integritását, vagyis azt, hogy Koszovó Szerbiának egy autonóm tartománya. Ezzel a csillagozással vágták el a gordiuszi csomót, így már születhetnek megállapodások Szerbia és Koszovó között anélkül, hogy a két félnek bele kellene mennie egymás elismerésébe. Eddig.

Ahogy hallhattuk Olaf Scholztól, majd később Viola von Cramon európai parlamenti képviselőtől, a kölcsönös elismerés mindenképp az uniós tagság feltétele. Erre reagálva Ana Brnabić miniszterelnök irányította a figyelmet ismét a 35-ös tárgyalási fejezetre, és közölte: ez az EU hivatalos álláspontja — vagyis Koszovó csillaggal —, és amíg ez nem változik, addig nincs hivatalos alap arra, hogy bárki Koszovó függetlenségének elismerését kérje Szerbiától a tagságért cserébe. Pedig a legutóbb éppen az Európai Parlament Szerbiáról szóló jelentésében szerepelt a kölcsönös elismerésről szóló rész. Szakértők szerint az EP jelentése ugyan nem kötelező erejű, de jól mutatja, hogy mit szeretne Brüsszel, és így voltaképpen „a hátsó ajtón” tudják becsempészni Koszovó elismerését a Szerbiával folytatott tárgyalásokba.

A szerbiai Alkotmányban egyébként háromszor szerepel Koszovó: egyszer a preambulumban, egyszer a köztársasági elnök esküjének szövegében és egyszer a Szerbia területi összetételéről szóló részben, melyben autonóm tartományként definiálják. „Esküszöm, hogy minden erőmet a Szerb Köztársaság szuverenitásának és területi egységének — amelynek szerves része Koszovó és Metóhia — megőrzésére […] fordítom” — mondta Aleksandar Vučić is május 31-én, amikor letette elnöki esküjét. A helyzet azonban az, hogy bármire is tett esküt az államfő, ezt a részt nem tudja betartani. A gyakorlat azt mutatja, hogy Koszovó Szerbiától függetlenül szinte azt csinál, amit akar. A legutóbb például már a parlamenti választást sem lehetett ott megtartani áprilisban, de már az alkotmánymódosításról szóló januári népszavazás sem a korábban megszokottak szerint folyt, és az sem véletlen, hogy a köztársasági elnök már négy éve nem járt a déli tartományban, a koszovói hatóságok ugyanis nem engedték be. Erre pedig joguk van, éppen a brüsszeli egyezményben fektették le a szerbiai politikusok látogatására vonatkozó szabályokat, ezek szerint pedig a szerbiai államvezetőség tagjai kizárólag a koszovói kormány engedélyével léphetnek be a területre. Így történhetett meg, hogy 2020-ban a szerb elnök ugyan el akart látogatni Koszovóba, de ezt megtagadták tőle.

A közvélemény-kutatásokból az látszik, hogy a szerbiai állampolgárok többsége Aleksandar Vučićtyal ért egyet abban, hogy nem kell elismerni Koszovó függetlenségét. Egy tavalyi felmérés szerint a megkérdezettek 70 százaléka válaszolt nemmel arra a kérdésre, hogy támogatná-e Koszovó függetlenségének az elismerését az európai uniós csatlakozásért cserébe.

De mi történne, ha az állampolgárok akaratával szembe menve, minden eddigi ígéretet felrúgva a szerb vezetőség mégiscsak elismerné független államként Koszovót? Ennek menete nem lenne egyszerű, mert az embereket továbbra is meg kellene győzni a lépés helyességéről. Meg kellene változtatni például az Alkotmányt. Ehhez pedig sikeres népszavazásra, valamint a referendum eredményének a kétharmados parlamenti elismerésére lenne szükség. A népszavazás érvényességi küszöbét néhány éve eltörölték, így az nem számítana, hányan vesznek részt a referendumon, a résztvevők több mint felének azonban egyet kellene értenie a döntéssel. Egy ilyen népszavazás eredménye pedig jelenleg megjósolhatatlan, hiszen lehet, hogy a szavazást kezdeményező államfő támogatói és szimpatizánsai igennel voksolnának, ám nem elképzelhetetlen, hogy az egyéb esetekben otthon maradók vagy a politikai kérdések iránt kevésbé fogékonyak egy ilyen érzékeny kérdést illetően igenis az urnák elé vonulnának, és nemmel szavaznának Koszovó feladására.

A Koszovó helyzetéről, illetve belpolitikai és nemzetközi megítéléséről szóló kérdés tehát továbbra is nyitott, Belgrád és Pristina viszonyának rendezése viszont kulcsfontosságú marad. Egyrészt — ahogy láthattuk — mindkét fél európai integrációjának jelentős lökést adna a kapcsolat rendezése, másrészt pedig az egész térség hosszú távú békéjét, biztonságát és fejlődését alapozná meg a viszony normalizálása.