Három szerb név bizonyára ismert a magyar olvasók számára: Tanurdžić, Dunđerski és Veljković. Aki járt Újvidéken, az tudja, hogy a központban álló katedrálissal szemben hatalmas, többemeletes épülettömb terpeszkedik, s Tanurdžić-palota a neve. Dunđerskiba ütközik az ember, bármerre jár Bánátban és Bácskában, mert ahol jó föld van, ott kastélyuk áll, illetve sörgyáruk, malmuk vagy egyéb mezőgazdasági terményt feldolgozó üzemük működött. Esetükben kuriózum, hogy a család némely tagja magyar báróságot nyert, tagja volt a Tisztelt Háznak, s ennek megfelelően így írta a nevét: Dungyerszky. A Veljković név talán nem eléggé ismert, de ha elmondjuk, hogy a híres pancsovai Weiffert sörgyárnak volt a tulajdonosa, és földbirtokosként sem volt utolsó, tisztábban látunk vele kapcsolatban is. Egyik elődje vette meg a gyárat az első Jugoszláviában az alapító német tulajdonostól, mivel azonban itthon és külföldön jó hangzása volt árpa- és komlónedűjének, megtartotta a nevét.
Nos, ezek az urak, illetve utódaik, mindig nyíltan felemelték szavukat, ha a magánosítás során elkelt egykori birtokuk egy-egy része. Az utóbbi a minap keményen tiltakozott, amikor privatizálták a BIP-et (Belgrádi Sörgyárak), amelynek egyik üzeme a Weiffert volt. Megkérdezte, komolyan vehető-e az állam szándéka, hogy az ősszel törvényt hoz a vagyon-visszaszármaztatásról, ha most, szinte az utolsó pillanatban elad egy olyan gyárat, amely őt illeti meg, amelynek visszaadását idejekorán követelte, és jóval a 2006. június 30-i határidő előtt beadott minden bizonyítékot. Úgy vélte, az állam komolytalanul jár el a restitúció dolgában, hiszen olyasmit ad el, ami a törvény meghozatala után nem maradt volna az övé. Főleg, hogy ígéri: ami még áll, működik, létezik, azt természetben, a jelenlegi formájában adja vissza, s csak azt fizeti meg pénzzel vagy pénzt helyettesítő papirossal, ami már nem létezik. Kitől követelje ő vissza a gyárát ezek után: az államtól vagy az új tulajdonostól-e, mert az utóbbi nem lesz hajlandó semmilyen utólagos alkura - azt biztosra veszi.
Nyilván az epés megnyilatkozásnak (is) köszönhető, hogy egymás után nyilatkozott a készülő törvényről Mirko Cvetković pénzügyminiszter és elődje, dr. Milan Parivodić, aki egyben a törvénytervezet megalkotóinak az élén állt, és még néhány illetékes. Nos, ők valahányan igyekeztek meggyőzni a közvéleményt, hogy amit tesznek, azt az előző és a jelenlegi kormány komolyan gondolja, és igenis arra törekszik majd, hogy mindent, amit lehet, természetben adjanak vissza. Teszi ezt azért is, mert a reprivatizáció a jövőbeli EU-tagságunknak az egyik előfeltétele. E törekvés következetességében csak egyetlen magas rangú személyiség, Mile Antić kételkedik, habár ő bizonyos tekintetben két széken ül: tagja a törvényalkotó kormánybizottságnak, de egyben a restitúciót követelő hálózatnak is. å nem helyesli, hogy eddig olyan üzemeket privatizáltak, amelyekről tudni lehetett, hogy van tulajdonosuk vagy örökösük (pl. a beočini cementgyár), s tart tőle, hogy az új földbirtokosok és gyártulajdonosok, amilyen például a több ezer hektáros és a birtokok révén gyáros Mišković, Kostić, Nicović stb. nyomást gyakorolnak majd a kormányra, hogy ne terjesszen a parlament elé olyan törvényt, amely kibillenthetné őket szépen kikerekített birodalmuk egy részéből, vagy hosszan tartó perekre kényszeríthetné őket. Merthogy - emberünk véleménye szerint - ezeknek az ultra gazdagoknak van erre elég hatalmuk és - pénzük...
De lássuk, mit irányoz elő a törvény, amelyet, a választási ígéretek szerint, októberben kellene meghozni és érvényesítéséhez azonnal hozzáfogni. Eszerint 73 000 követeléssel kell foglalkozni, s ezek 59,7 százalékát többé-kevésbé visszaadható földek és telkek, illetve 23,9 százalékban házak és tanyák képezik. Ha ezeket a területeket beépítették vagy infrastrukturális létesítményeket emeltek rajtuk, azonos minőségűekkel és az eredetitől (a lakott helyektől) azonos távolságban lévőkkel lehet helyettesíteni. Ha nincs ilyen lehetőség - s ilyen kevés van -, jöhet a pénzbeli, illetve a kötvénybeli kifizetés. Ez tehát igazán nem kerül túl sokba az államnak, viszont minden, ami ezen kívül van (bérpaloták, erdők, üzlet- és irodaházak, áruházak, gyárak, szállodák, bányák, hajók, nyomdák, malmok stb.), már igen sokba kerülnek: Cvetković miniszter szerint négymilliárd euróba, elődje, Parivodić szerint ez 2,5-3 milliárdból megúszható, pláne, ha maximális lesz az erőfeszítés arra, hogy a lehető legtöbbet természetben adjanak vissza a tulajdonosaiknak. Ezt az összeget az állam 20 év alatt törlesztené papírokkal, évente megtoldva 4,5 százalékos kamattal, amit a tulajdonos felhasználhat beruházásaira, hitelei törlesztésére, lakásvásárlásra és egyebekre, amire azok jogosultak, akikkel szemben valutaadósságát törleszti az állam. Az is érdekes, hogy ha valakinek föld-, ház-, üzem-, műhely- stb. bérleménye van az államtól, a restitúció lebonyolítása után a régi-új tulajdonosnak fizeti majd az esedékes összegeket, illetve, hogyha a régi tulajdonos lakóházat vagy telket kap vissza, joga lesz a ráépítésre, bővítésre, új ház építésére. A visszakapott objektumokat a régi-új tulajdonos azonnal eladhatja, akár azokat a papírokat is, amelyekkel az állam törlesztette a vele szembeni adósságát.
Szépen hangzik mindez - de hosszú a 20 éves törlesztés!
Egyébként: nyugtával dicsérjük a napot! Nem okozna túl nagy meglepetést közvéleményünkben, ha kiderülne, hogy sok más ígéretéhez hasonlóan a restitúciót sem sietné el a kormány...