Én is elmerengek néha a múlton, a Kishomokon eltöltött éveimről. Úgy érzem, le kell írnom nosztalgiámat és az örömteli jelent is, hiszen ki tudja, mennyi időt engedélyeznek még számomra az égiek. Hát legyen meg mindez írásban is azok számára, akiket ötven év elmúltával még mindig nagy-nagy szeretettel őrzök a szívemben.

Nézegetem a régi, ötven-ötvenegy évvel ezelőtt készült osztályképeket, a kalapos fiúkat, a fejkendős kislányokat, és ma is tudom, ki melyik házban lakott a „soron”, melyik környező tanyáról gyalogolt mindennap akár három-négy kilométert az iskolába. Ma is emlékszem apró csínytevéseikre, huncutságaikra, szerénységükre, önzetlen ragaszkodásukra, tiszteletükre.

Azt hiszem, kevés tanítónak adatik meg, hogy tizenegy év generációja gyűljön össze osztálytalálkozóra, hogy találkozzon régi tanítójával. Nekem megadatott, hogy harminchárom év után újra hazamehettem az én drága kicsi falumba, Kishomokra, és találkozhattam régi diákjaimmal.


A kishomoki iskola és a diákjai 1964-ben

Drága régi kishomoki diákjaim, köszönöm nektek a 2007-ben megszervezett találkozót! Lelkes készülődésetekkel adtátok tudtomra, hogy szívetek mélyén ott pislákol még egy kis szeretet volt tanítótok iránt. Erről tanúskodik a szobám falán díszelgő, a mi régi iskolánkat ábrázoló, gyönyörű és élethű Magyar János-festmény is, melyet ajándékba kaptam tőletek. Ahányszor csak ránézek, eszembe jutnak az ott töltött évek szívszorító eseményei… A gulyás tülkölése hajnali ötkor, ahogy a kanizsai pusztára tereli a falu teheneit, a kiskapuk csikorgása, ha estefelé hazaér a gulya… Érzem az iskola előkertjében virágzó fehér liliomok és akácok illatát, drága kicsi falum udvaraiban az eperfák édes gyümölcsének ízét… Hallom az iskola kéményén kelepelő gólyákat, a padláson fészkelő sok-sok galamb surrogását a homokos iskolaudvarban fogócskázás közben…

Harminchárom év! Nagyon hosszú idő, mire újra találkozhattunk. Negyvenhatan vártatok a már régóta nem működő iskola előtt, jó néhányan nagytataként, nagymamaként. Sajnos tízen közületek már nem jelenhettek meg, túl korán elszólította őket az ég, és ez nagy szomorúsággal tölt el. Azóta is sokszor felidézem az arcukat. Hogy is feledhetném őket, hiszen pici gyermekkoruk óta ismertem mind. A mindig vidám, nagyokat hahotázó Piroskát, a halk szavú, gyakran betegeskedő Zolit, a duci, szőke Irénként, Jancsit, aki az ujjára tekert cérnát szopta cumi helyett, és a többieket, akik lelkéért gyertyát gyújtok, ha nagyon fáj a hiányuk.

Tudnotok kell, hogy úgy mentem arra a találkozóra, mint aki sok-sok év után végre valahonnan, nagyon messziről hazatér. Hiszen itt, Kishomokon volt az első saját otthonom, itt születtek a gyermekeim, veletek együtt cseperedtek, és én is itt, tőletek és a falu népétől tanultam meg nagyon sok mindent. Igen. Ti tanítottatok meg rá, hogy minden kis emberkében van valami értékes, amit egy kis ügyeskedéssel, nagy-nagy szeretettel tudássá lehet érlelni. Nem is buktattam meg a harmincöt éves munkám során senkit. Tőletek tanultam meg azt is, hogy egy gyerek úgy érzi, hogy szeretem, ha a keresztnevén szólítom. Azóta sem szólítottam egy diákomat sem a vezetéknevén.

1964-ben, alig húszévesen kerültem Kishomokra, 1—5. osztályos osztatlan tagozatba, mint kezdő, naiv kis tanító, mégis olyan szeretettel, bizakodással fogadtatok ti is és a falu népe is, mintha mindig ott éltem volna. Tettem a dolgom, hol jól, hol rosszul, hiszen nem volt mellettem idősebb, tapasztaltabb kolléga, aki tanácsokkal látott volna el, így talán — akaratomon kívül — lehet, hogy némelyeket meg is bántottam. Ezért most utólag kérek elnézést.

A falu egy sor házból állt, és a hozzá tartozó tanyákból. A „soron”, az iskolán és a Fehér-kocsmán kívül más középület nem is volt. Én az iskolaépületben levő tanítói lakásban laktam a férjemmel, aki innen vonult be katonának. Az épület másik része volt a tanterem. A faluban nem volt villany, petróleumlámpákkal világítottunk. Összefogtam néhány aktívabb falubelivel, sorba jártuk a tanyákat, a falut, és aláírásokat gyűjtöttünk, aztán kilincseltünk Kanizsán, a község központjában, míg végül is két év múlva bevezették a faluba az áramot. Meglepő volt számomra az is, hogy az előző generációk diákjai az 5. után otthon maradtak, nem jártak iskolába tovább. Sikerült néhány szülőt rábeszélnem, hogy a gyerekek tanuljanak tovább. Néhányan vállalták is, hogy gyalog, kerékpárral járjanak naponta úttalan utakon a négy kilométerre levő Kispiacra, ahol nyolcosztályos iskola működött. Az én generációimnak már így vált természetessé, hogy Kispiacon folytassák a tanulást a 4. osztály után. Na de az előző generációk fiataljait sem hagyhattam cserben. Néhány év múlva megszerveztem az esti iskolát is a faluban. Nemcsak az ifjúság, hanem néhány már házas személy is ott fejezte be két év alatt a nyolcadikat az én és egy Kanizsáról kijáró tanár keze alatt. Közben minden ünnep alkalmával a kisdiákjaimmal színdarabot, néptánccsoportommal néptáncokat adtunk elő a falu népének a kocsma báltermének színpadán, az ifjúsági színjátszó csoporttal pedig még más falvakba is eljártunk az előadásainkkal. Népdalversenyeken is részt vettünk. Az egyik kishomoki fiatal Zentán, a zónaversenyen második lett. A falu mindennapjaiból sem maradtam ki. Természetes volt számomra, hogy őszi délutánokon az asszonyokkal paprikát fűzzek, téli estéken dohányt simítsunk, vasárnap esténként a férjemmel minden bálon ott legyünk a kocsmában. Természetes volt, hogy téli estéken a szobánkban akár 15-20 falubelivel néztük a magyar TV1-en a filmeket, amíg csak nálunk volt tévé... Hogy egyetlen lakodalomból sem maradhatott ki a családom, sőt a disznótorokból sem, hogy télen a családomnak egész hétre való házi kenyeret süssenek, mert még fogatos szánkóval is nehéz volt eljutni a legközelebbi faluba, városba. Azokban az években kaptam munkásságom legnagyobb elismerését, a község legjobb tanítójának járó aranydiplomát.


Az első generációm (1964)

Miért mondom el, írom le most mindezt? Mert ti, drága kis diákjaim, annak idején minderről mit sem tudtatok. Éltétek a diákéleteteket, örültetek a fellépéseknek, a kirándulásoknak, az újévi csomagoknak — még ha megvámolva kaptátok is őket, hiszen a kistestvéreknek is kellett készítenem valamiből, a faluban egy gyermek sem maradhatott újévi csomag nélkül. Látjátok, ezért mondom én mindig, hogy Kishomok az én drága kicsi falum. Ezért történhetett meg, hogy a találkozón a néhai iskolánk előtt nemcsak ti, a diákjaim vártatok, hanem a falubeliek java is. És én hálát adok a sorsnak, hogy találkozhattam velük is, hogy végre kezet csókolhattam Irén néninek, aki telente annyi házi kenyeret sütött nekünk...

Tizenegy évet éltem a családommal Kishomokon, aztán a sors úgy hozta, hogy a nehéz családi viszonyok miatt kénytelen voltam otthagyni a falut, de az ottani évek feledhetetlenek számomra. A gyermekeim számára is. A legszebb éveik voltak. Hiszen hogyan is lehetne elfelejteni, hogy még a vasárnap délutánokat is együtt töltöttük önfeledt játékkal, humócskázással, miközben az idősebbek a kiskapuk előtti padokon ülve bandáztak; a falu végi artézi kutat, ahonnan kannákban hordtuk haza az ivóvizet; a hagyományos farsangi maszkajárást végig a soron... Hogyan is feledhetném azt a törődést, segítségnyújtást, amellyel körülvett a falu, hogy az első érett dinnye az én családom asztalára került — még most is érzem az igazi homoki sárga bélű dinnye ízét...

Szívszorítóan megható volt számomra a harminchárom év utáni találkozó. Látni benneteket, látni a mosolygó arcokon lecsorgó könnyeket, látni a szemetekben a régi huncut ragyogást... Hallgattam a rövid, egyszerű beszámolóitokat az életetek alakulásáról, és elszorult a szívem. Istenem, titeket is hogy megviselt a sors! De büszke vagyok rátok! Azokra is, akik tovább tanultak, akiket elsodort az élet más falvakba, városokba, és azokra is, akik ott maradtak a faluban, és vállalták az ottani nehéz életet. Mind becsületes, dolgos emberek lettetek.

Na de ne csak nosztalgiázzak! Az örömteli jelennek is helyet kell adnom! Hálával tartozom a sorsnak, hogy az összejövetel óta gyakran találkozunk. Akár egy vasárnap délután egy kávé és pogácsa mellett az egykori kocsma helyén álló faházban, hogy egy kicsit elbeszélgessünk, akár a könyvbemutatón vagy a falunapon... És én boldogan megyek haza minden alkalommal, amikor csak hívtok, hogy találkozzak veletek és a falubeliekkel. Ilyenkor elsétálunk a volt iskolánkhoz, hogy a lépcsőjére virágot tegyünk, mécsest gyújtsunk, így róva le kegyeletünket az eltávozottakért. Aztán újra meg újra megnézzük a régi iskolánk „tantermét” (most iroda), és ömlik belőletek a szó a régi csínytevésekről, a régi diákéletről, a mai gondokról. Én meg — ahogyan az egyik drága diáklányom, Á. Fehér Eszti a napokban megjegyezte — kotlós vagyok, aki néha maga köré gyűjti a kiscsibéket. És ezek a kiscsibék szeretetük jeléül az iskola folyosóján a valamikori lábas táblára írt Tamási Áron-idézettel lepik meg mamájukat: „Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született.” Nem születtem ott, de ti tudjátok, hogy úgy érzem. Manapság is, nyugdíjasként szívesen élnék ott. Igaz, a néhai, csaknem 350 lakosú faluban immár alig 130-an élnek, de a település egyre jobban önállósul. Köszönhető ez egyik drága diákomnak, Sors Endrének és családjának. Nagyon-nagyon sokat tesz a faluért. Néhány éve játszótér, röplabdapálya épült, renoválták az iskolaépületet is. Endre tartja rendben az iskola környékét, udvarát, a közösségi faházat, és szervezi a falunapokat. Mindent megtesz a faluért. Szeretném látni, amint megvalósul a nagy álma, azaz hogy Kishomoknak lesz egy kicsinyke temploma (kápolnája) és temetője.


Falunapon 2014-ben (a volt iskolánk lépcsőjén emlékezünk az eltávozottakra)

Persze név szerint tudok azokról a faluból elszármazott diákjaimról is, akik ugyancsak szívvel-lélekkel segítenek az összejövetelek szervezésében. Elsősorban Adamov (Fehér) Judit és Ábrahám (Fehér) Eszter — köszönettel tartozom nekik.

Köszönöm, kishomoki diákjaim, hogy ennyi év után a gyászomban is mellettem álltatok. Valószínűleg ráismertek néhány olyan részletre, amelyet már egyszer leírtam, de ez csak azért fordulhatott elő, mert nem győzöm elégszer elmondani, hangsúlyozni.

Mint ahogy azt is leírtam már egyszer, és 2014-ben a falunapon is elmondtam, amikor színpadra szólítottatok, hogy a lelkem legmélyén, drága kis diákjaim és drága kicsi falum, úgy őrizlek benneteket, ahogyan az ember az első szerelmét szokta, mely a legszebb, az igazi, a legkedvesebb...