Vigh Rudolf köszöntötte a magyar kultúra napján Németh Istvánt szülőfalujában, Kishegyesen

Január 21-én a kishegyesi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület és a helybeli könyvtár alkalmi műsorral emlékezett meg nemzeti kultúránk jeles napjáról. Németh László festőművész önálló tárlatát Linka Gabriella, a művelődési egyesület elnöke nyitotta meg, majd Németh Istvánt a barát és írótárs, Vigh Rudolf köszöntötte munkásságának ötvenéves jubileuma kapcsán, valamint abból az alkalomból, hogy a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség életműdíját, a Magyar Életfa Díjat is aznap vehette át Zentán az esti központi ünnepségen.
A díjról a következőket nyilatkozta a megszólaltatott:
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök a díjnak. A díjak azért vannak, hogy örüljünk nekik. De aztán a pillanat varázsa elmúlik, és az ember ugyanúgy dolgozik, mint annak előtte. A díjazottak azt is szokták nyilatkozni, hogy az elismerések további helytállásra kötelezik őket... Ez badarság. Belőlem nem a díjak sajtolták ki azt, amit eddig írtam - pedig kaptam már jó néhány díjat! -, s ez a mostani elismerés sem fog mássá tenni, mint amilyen vagyok. Annak idején ügyesen dobáltam vízbe kavicsot. Hogy mégsem jeles kavicsdobáló lett belőlem, hanem író, az biztosan azért történt, mert a Teremtő úgy látta jónak. Úgy gondolta, így nagyobb hasznára leszek közösségemnek.
* Egyszer egy beszélgetésünk kapcsán azt mondtad, azért szeretsz a faludba visszatérni, mert itt mindenki úgy köszönt rád: ,,Szerbusz, Pista, hogy vagy? S amikor ezt meghallod, madarat lehet veled fogatni, az egész napodat bearanyozza. Hát szerbusz, Pista, hogy vagy? - kezdte mókázva a kötetlen beszélgetést Vigh Rudolf.
- Köszönöm kérdésed, jól!
* Tudod, amikor ötven évvel ezelőtt a Mihálovics Gyura trafikjában megláttuk az első köteted, a Parasztkirályságot, mindannyian ott tolongtunk kíváncsian. ,,Ezt a Pista írta! - büszkélkedtünk veled.
- Na ne mondd már! Igaz?!
* És persze, azóta is büszkélkedünk veled, és szeretettel várunk mindig haza. Hogy mit jelent neked a szülőfalu, megírtad azt már számtalan novelládban, mégis arra kérlek, járjuk most körül ezt a témát újra, közösen. Mit jelent neked Kishegyes?
- ,,Vissza akarok térni oda, ahonnan elindultam. Amikor leszállok a vonatról, mindig az a leghőbb vágyam, hogy megtaláljam azt, ami már nincs - a gyermekkorom - írtam le egyszer, s ez valóban így is van. Aki a szülőfalujából egyszer elkerül, az egészen mást él át, amikor visszatér, mint az, aki sohasem hagyta el. Ez történt Arany Jánossal is, és még sorolhatnám irodalmi nagyjainkat, akik kényszerűségből elhagyták szülőhazájukat. Az idegenség, a világból való kitaszítottság nagyon rossz érzés lehet, ezt olvashatjuk tőlük. És soraikban mindenütt ott van ugyanaz a vágyódás. Ezt talán ez a mostani fiatalság nem is érti. Sőt, akkor lenne boldog, ha meg sem állna Portugáliáig. Mert mit keressen vidékünk egyik legszegényebb községében? Nos, amikor én leszállok a kishegyesi vasútállomáson a kora reggeli vonatról, s lassan ballagok lefelé a dombról, megszólalnak a kakasok, s én úgy érzem, nekem szólnak. Igen, bennem van az a szent meggyőződés, hogy engem, a hazatértet üdvözlik, s nagyon boldog vagyok, hogy ilyet érezhetek - hogy nekem VAN szülőföldem. Mert kérdezem én, hol van a szülőfaluja annak a New York-inak, aki a 128. utcában, a 27. emeleten lakik? S akinek az otthonát, miként azt láttuk is, megcélozzák, aztán lelövik? Az ilyen szerencsétlennek nincs szülőhelye... Amikor én Újvidéken (ahol immár ötven éve élek, és mégsem vagyok benne otthon) elindulok a régi munkahelyemre, s csak úgy eszembe jut, hogy a nap, ami az arcomat süti, most hogy esik Hegyesen arra az utcára, ahol valamikor laktam, akkor bizony elérzékenyülök, és boldog vagyok.
* Ezek a szép emlékek. De voltak másmilyenek is. Miért is fogtak rád egykoron bicskát?
- Ez az esemény megtörtént, igaz. Sorsforduló volt az életemben. Íróságom kezdetén valaki mesélt nekem egy szomorú családhistóriát, s ezt én megírtam az Isten szegényei című novellámban. Szereplője egy Rózsa, azaz Rúzsa Sándor nevezetű kútfúró férfi volt. Soha előtte nem találkoztam vele, azt sem ellenőriztem, valós figura-e. Nem számított, csak arról akartam hírt adni, hogy milyen ágrólszakadt emberek élnek még körülöttünk. Akkoriban a Žitoprometben dolgoztam. Azzal szemben volt a Hermecz-kocsma, ahová be-betértek egy-egy italra a zsákoló férfiak, s velük olykor én is. Épp indultam már vissza az irodába, amikor észrevettem Rúzsa Sándort, s valamilyen elmaradt számla kifizetése miatt szóltam oda neki, hogy most már jó lenne, ha törlesztené. Alighogy az irodába értem, utánam jött, elém állt villogó szemekkel, meg a bicskájával. Egyenest a mellemnek szegezte: Ki az Isten szegénye?! S mit írtam én róla?! Próbáltam megmagyarázni, hogy én egy Rózsa Sándor nevezetű fickóról írtam, s fogalmam sem volt róla, hogy ez épp ő, de nem volt időm a magyarázkodásra. Szerencsére a hangos szóváltásra kirántotta sarkából az irodaajtót Kovács Feri komám, aztán meg a zsákoló fiúk leszerelték a bicskás támadót. Az ügyből bírósági per lett, a napisajtó is foglalkozott vele. Aztán hallva a történteket, elcsaltak Újvidékre... Hát így lettem a Magyar Szó újságírója. A balhé után megszállt a félelem, s évekig nem mertem hazajönni. Mivel többször figyelmeztetett Rúzsa Sándor, ha a szeme elé kerülök, bevégzi, amit elkezdett.
* De a harcot békévé oldotta az emlékezés...
- A dolgok csodamód el tudnak rendeződni. Hogy ki bogozza ki a szálakat keresetlen egyszerűséggel, ki tudja? Szóval évek múlva megint a haverokkal betértünk a kocsmába. Az egyik asztalnál férfiak kártyáztak. Miután rendeltünk, az itókával a kezünkben odaálltunk kibicelni. Én az előttem ülő férfi vállát még meg is szorítottam, amolyan, ,,szerbusz, pajtás' kézszorítással. Az illető férfi hátra is fordult, s találkozott a tekintetünk. Persze hogy felismertük egymást, de egyikünk sem szólt semmit. Én a söntéshez húzódtam, aztán kisomfordáltam a kocsmából. No de nem itt fejeződik be a történet!... Megint néhány év múlva sétálok én a hegyesi utcán, s látom, a temetőbolt előtt egy kidőlt farönkön ül egy férfi sörösüveggel a kezében. Melléhuppantam. Adjon isten! Visszaköszönt. Aztán kisvártatva: ,,Pistám, mi újság tifelétek Újvidéken? Ki hitte volna, hogy az esküdt ellenségem másfél emberöltő után így szólít meg: Pistám. Aztán elkezdte mesélni az életét...
* A megboldogult Rácz József Kishegyes írófejedelmének nevezett, jómagam egyszer egy író-olvasó találkozón irodalmi nagykövetnek tituláltalak, amit szó szerint vettek... Min dolgozol mostanában?
- Az irodalmi nagyköveti poszthoz nem vagyok elég gazdag, s talán már elég fiatal sem. De új könyvem azért lesz... A kötetrevalót a kiadónak már átadtam. Az most különféle alapítványoknál különféle pénzekre pályázik (na, látod, ez az, amihez valóban nem értek!), s az anyagiaktól függ, mikor jelenik meg a Kékkő lovaknak című novelláskötetem, amelybe a szülőfalumról írott alkotásaimat - emlékeimet gyűjtöttem össze. Az egykori Halász boltban ráakadtam egyszer egy régi hitelkönyvre, s itt leltem rá arra a képtelen adatra, hogy a község akkoriban 2-3 kiló kékkövet rendelt a lovak számára. Ekkora mennyiséget a lovaknak?! - hüledeztem. Ugyan minek? Utóbb kinyomoztam: azért, hogy ezzel gyógyítsák a lovak hámtól feltört hátát. Lám, ilyet is meg lehet tudni egy hitelkönyvből. Ami ha most meglenne, egy fantasztikus kortörténetet lehetne írni az egykori Kishegyesről.
* Reméljük, hogy új könyved bemutatása kapcsán hamarosan újra találkozunk itt, a szülőfaludban!
A beszélgetést lejegyezte: