— Többet éltem egyedül, mint családban vagy párkapcsolatban — kezdi furcsa élettörténetét az asszony. — A nyolcadik osztályt fejeztem be, amikor meghalt az édesanyám. Ketten éltünk egy egyszobás lakásban, apám ugyanis egy erdőirtás során eltűnt. Abban az időben — alig ért véget a világháború — sok férfi ment szervezetten irtani a boszniai erdőket, mert jól megfizették a munkát. Anyám mesélte, hogy a tizenöt-húsz fős bácskai csoportok ősszel mentek, és csak kora tavasszal jöttek haza. Alig voltam néhány hónapos, amikor apám is elment Boszniába, de sosem jött vissza. A hivatalos értesítés szerint rönkúsztatás közben tűnt el. Azt feltételezték, hogy a folyóba fulladt, de a tetemét nem találták meg. Úgy nőttem fel, hogy nekem anya jelentette a családot. Kevés rokonunk volt: apának egy idős, magányos nénikéje, anyának pedig egy unokatestvére apai oldalról, de egyikkel sem ápoltunk szoros kapcsolatot.

Amikor anya meghalt, egyedül maradtam. Alig múltam tizenöt éves, nem mondhatom, hogy sokat tudtam az életről, ráadásul pénzem is kevés volt. A vállalat, melyben anyu dolgozott, állta a temetés költségeit, és pénzbeli támogatást is adott — igaz, csak egyetlen alkalommal. Annyit azért megtett a cég, hogy amikor betöltöttem a tizenhatodik életévemet, felvettek oda takarítónőnek. Már nem emlékszem igazán, de azt hiszem, nem szenvedtem a sorsom miatt. Magam alakítottam ki a viselkedési normáimat, megtanultam beosztani azt a keveset, amim volt, az évek pedig múltak, lassan felnőtt lettem…

Volt két barátnőm, velük jártam időnként szórakozni. Egy ilyen alkalommal ismertem meg az első szerelmemet. Persze akkor még nem tudtam, hogy a kapcsolatunk már a kezdetek kezdetén halálra volt ítélve, a fiú ugyanis egy neves, jómódú család sarja volt, és a szülei fényes, sikeres jövőt álmodtak neki. Tudja, még ennyi év után is, ha azokra az időkre gondolok, jóleső melegség önti el a szívemet. Nagyon szerettük egymást, noha tudtuk, hogy rajtunk kívül senki sem örül a kapcsolatunknak. Amikor bejelentette a szüleinek, hogy el akar venni feleségül, az anyja öngyilkossággal fenyegetőzött, az apja pedig azzal, hogy kitagadja. Okosan, felnőttként akartam viselkedni, ezért azt mondtam neki, hogy megértem a szüleit — valóban nem illek a családjába. Mindketten sírtunk, s azt mondta, más sohasem kell neki. De azt sosem mondta, hogy a szülei ellenkezése ellenére feleségül vesz, ez pedig nagyon fájt, mivel úgy éreztem, a szülei fontosabbak neki, mint én. Akkor már terhes voltam, de ezt nem akartam közölni vele, nehogy azt higgye, zsarolni akarom a babával. Nyilvánosan már nem is találkoztunk, időnként eljött hozzám, de csak miután már besötétedett. Aztán egyszer egy barátja Kanadába hívta, és úgy döntött, el is megy vele szerencsét próbálni. Azt mondta, majd később meglátjuk, hogy mehetek-e utána. A terhesség harmadik hónapjában jártam, amikor elment.

Mindössze három levelet kaptam tőle, s a fiam megszületése után azt írtam neki, hogy férjhez megyek, úgyhogy ne írjon többet. Így is lett. A kicsi még egyéves sem volt, amikor elköltöztem, új környezetben akartam új életet kezdeni. A gyermekem óvodába indult, amikor férjhez mentem egy agglegényhez, aki szintén magányos volt. Két éve éltünk együtt, amikor váratlanul meghalt. Utána már soha senkihez nem tartoztam — a fiamon kívül.

Az első szerelmem az ország széthullása után látogatott először haza Kanadából. Idegenben jól feltalálta magát: fafeldolgozó üzemei voltak, háza, pénze, de nem nősült meg. Akkor már nem éltek a szülei, úgyhogy felkeresett. Persze, fogalma sem volt róla, hogy a felnőtt, jóképű fiatalember az ő fia — én pedig nem mondtam meg neki, hiszen nem akartam tőle semmit. Egy hónapig volt itthon, s közben a fiam — noha egyetemi végzettsége volt — elveszítette az állását. Akkoriban ez mindennapos jelenség volt. Sándor — így hívják az első szerelmemet — felajánlotta, hogy kiviszi a fiamat, állást ad neki, és amíg nem találja fel magát, nála is lakhat. Tudtam, hogy mindez sorsszerű, de csak annyit mondtam: a fiamon áll a döntés. Kilenc év telt el azóta. A gyerekem derekasan kiveszi a részét a vállalat vezetéséből, Sándor el van ragadtatva tőle. Sokszor mondja is, amikor felhív: ez a gyerek olyan kedvemre való, mintha csak az én fiam volna! Ilyenkor nagyot nyelek, de az igazságot továbbra is elhallgatom. Mert mit érne az őszinte vallomás ennyi év után? Mégis, valahányszor együtt jönnek haza, összeszorul a szívem, hiszen még hasonlítanak is egymásra. A múlt kísért ugyan, de én ellenállok...