Molnár Edvárd felvétele

Esterházy Pétertől tudjuk, hogy minden idézet vagy Thomas Manntól, vagy Goethétől származik. E mondat igazságtartalma — mint általában minden mondat igazságtartalma — véleményes, ám szerkezete mégis remekül modellálja az hommage mint művészeti elv működését. Van egy előd, akinek a munkássága alatt beszakadt az asztal — képzőművészeink esetében úgyszólván behorpadt a vászon —, az utód pedig újrahasznosítja ezt a tudást, és egy új művészeti eseményt hoz létre. Ahogy a kifejezés is sugallja, itt nem tolvajlásról vagy önkényes kisajátításról van szó, hanem a tiszteletadás legszentebb gesztusáról.

A temerini képzőművészeti alkotótábor az hommage témájával nemcsak a lehetőségek szinte kimeríthetetlen tárházát kínálta fel a tavalyi részvevőknek, hanem esélyt is adott nekik, hogy leróják hódolatukat egy-egy számukra fontos művész, irányzat vagy technika előtt.

A 36. TAKT tábor 22 alkotója leginkább ama művészek munkáit szólaltatta meg, akik felszabadították a művészeti gondolkodást a korábbi valósághű ábrázolás és a vallási előírások alól. Az egyik első ilyen törekvés az impresszionizmus, ahonnan Monet-t érintve Van Gogh posztimpresszionizmusán át eljutunk az avantgárdig. E korszak gyakran egymással is konfrontálódó irányzatai futótűzként termékenyítették meg a kultúrát. Vajda Lajos mellett itt említhetnénk Picassót, aki új utakat nyitott az absztrakt fogalmi gondolkodás felé: leegyszerűsített, stilizált ábrái és find objectjei már a kortárs művészet irányába mutatnak. Jackson Pollock, Yves Klein, Joseph Beuys vagy Tápies azok, akik művészetüket hozzá hasonlóan már nem csak két dimenzióban határozzák meg. Nélkülük mást, valami gyengébbet, valami kevesebbet értenénk kortárs képzőművészeten, és ma a Klein house falairól sem köszönnének vissza ezek a fontos és izgalmas munkák. De olyan kortárs alkotók is szerepelnek az hommage-sorban, mint Banksy vagy Michael Whaite, akik napjaink korszerű médiumait és technológiáit alkalmazva a művészet legújabb kánonalakítóivá váltak.

A mai kiállításon ennek megfelelően eltérő, viszont markáns és gazdag világok idéződnek meg. Az hommage így valójában a reneszánsz egy specifikus, modern megnyilvánulási formájának is tekinthető, mely megmutatja, hogy a művészet örök körforgásából bizonyos elemek, gesztusok, jelek sosem kopnak ki. Pontosan úgy, ahogy Goethe vagy Thomas Mann is örök. Mindig van egy Faust a svájci Alpokban, az újjászületés ellenáll a kiüresedésnek.

És nem szabad megfeledkeznünk a magyar képzőművészet jeles alakjairól sem: Bada Dada Tibor az egyetemes kultúra lába alól rántotta ki a talajt. A TAKT ez alkalommal egy, az elmúlt évtizedek meghatározó szélhámosának tisztelgő közös hommage-zsal írt új fejezetet a kis vajdmagyar hommage-pornográfiában.

Ha most Bada Dada itt volna közöttünk, a megnyitó végén ő is a terem közepén kántálná jellegzetes hangján az irodalom egyik legfontosabb kötetének legendás alcímét: „Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed!”

* Elhangzott a 36. TAKT művésztelep Hommage című kiállításának megnyitóján május 6-án Szabadkán, a Klein house / social bar & art galleryben.