— Azt hiszem, nekem ezzel a kérdéssel kapcsolatban nem lehet véleményem, mert olyan szakmát űztem, amelyhez nem kellett sem munkaeszköz, sem külön szabály — mondja komolyan az asszony. — Én húszéves koromban elhatároztam, hogy — finoman szólva — „örömlány” leszek. Nincs testvérem, az anyám egyedül nevelt fel, és annak ellenére, hogy nem fejezett be magasabb iskolát, normális felfogású asszony volt. Feltűnően szép volt, az emberek megfordultak utána, de ez őt nem hozta zavarba. Mindig azt mesélte, az édesanyja arra tanította, hogy egy nőnek a becsületén, a szüzességén kívül nincs számottevő vagyona, bármilyen gazdag családból származik is. Így ment férjhez az apámhoz, egy tönkrement nagygazdacsalád elkényeztetett fiához, aki nem tudta megbecsülni anyámat. Még fiatal házasok voltak, amikor apám már más asszonyhoz járt, és szórta a magját. Tudomásom szerint csak a környékünkön három olyan korombeli gyerek született, akivel apai részről testvérek vagyunk. Az anyám akkor vált el tőle, amikor hároméves voltam.

Úgy emlékszem, hogy szép gyermekkorom volt. Csak azt nem értettem, anyám miért sírt sokat. Jóval később fogtam fel, mennyire bántotta, ha az emberek leszólták, és könnyű árunak tartották, mert elvált asszony volt. Ahogy nőttem, egyre többet beszélgettünk anyával, egyre komolyabb témákról. És lassan megértettem, miért beszélt velem nyíltan, fenntartás nélkül bármiről. Nagyon szerettem, és végtelen tisztelettel ittam magamba a keserű élettapasztalatát. Mindig azt mondta: „Ne törődj azzal, mit mond a környezet, hiszen a te életed csak a te dolgod. Okos vagy, gondolkodj, és csak utána cselekedj.” Középiskolás voltam, amikor néhányan a tanítás után leültünk a központban levő kávéház kerthelyiségébe, és megittunk egy szörpöt. Ilyenkor elnéztem, hogyan zajlik a városi élet, mi történik nyilvános helyeken, hogyan viselkednek az emberek. És azt hiszem, akkor született meg bennem a döntés, amikor egy jól öltözött úriember megkérdezte, vacsoráznék-e vele. Tizenkilenc éves voltam.

Akkor nem tudtam igazán nevén nevezni ezt a kapcsolatot, de lassan mindent megtanultam. Tudja, a kurvák közt is van különbség, léteznek „osztályok”. Rengeteget gondolkodtam azon, amit csináltam, de sosem találtam olyan okot, amely miatt abba kellett volna hagynom. Én nem voltam egy a sok közül. Nem tudom mivel, de kivívtam magamnak egy olyan tiszteletet, amelyet bármelyik lány elfogadott volna. Úgy éreztem, amit csinálok, az senkinek sem okoz fájdalmat, veszteséget, megalázást. Sohasem mentem óránként más-más férfival szobára. Az ismerős kávéházhoz építettek egy kis hotelt, és nekem abban „rezervált” asztalom volt. Sok vendég a környékről miattam jött a hotelbe. Anyám tudta, mit csinálok, amikor a városban maradtam időnként. Sosem szidott, de a tekintetében mindig láttam az aggódást, melyet igyekeztem eloszlatni. Valamivel több mint harminc évig űztem a legősibb foglalkozást, de sohasem voltam olyan helyzetben, hogy valaki segítségét kérjem. Nekem is volt nagy szerelmem, egy ismert közszereplő, akivel mintegy hat évig tartottam a kapcsolatot. Akarattal maradtam tőle terhes, de neki sosem mondtam meg, hogy van egy lánya. Megszültem a babát, adtam magamnak egy év „szülési szabadságot”, utána az anyám vigyázott az unokájára, akivel imádták egymást. Napközben én is átlagos nő voltam, aki főz, takarít, bevásárolni jár, tanul a gyermekével. Aztán „éjjeli pillangóvá” váltam, és hoztam haza a fizetésem. Anyám javaslatára életbiztosítást kezdtem fizetni, és ennek köszönhetem, hogy havonta tisztességes összeget vehetek fel, jóval többet, mint az átlagnyugdíj.

A lányom befejezte az egyetemet, férjhez ment, van két unokám, akire úgy vigyázom, mint a szemem fényére. Az anyámat a lányom lakodalma után egy hónapra eltemettük, én még „dolgoztam”, amíg a lányom teherbe nem esett. Az első unoka születése után a munkahelyemen búcsúvacsorát tartottam, melyen annyian voltak, mint egy lakodalomban. Az unokákkal sétálva gyakran elhaladok a hotel előtt, látom a foglalkozás új nemzedékét, és ilyenkor alig tudom magam visszafogni, hogy ne menjek közéjük, és ne mondjam nekik: Lányok, minden foglalkozásnak vannak szabályai. És ha azokat nem tartjátok be, idő előtt közönséges kurvák lesztek. De mindig visszafogom magam. És megállapítom, hogy már kiöregedtem a szakmából. Vagy már többé nem érvényesek az általános szabályok?