Nemzeti imánk arra kéri az Urat, hogy áldjon meg bennünket jókedvvel s bőséggel. Bizony, a jókedvből nem ártana egy kicsivel több, mint amennyi mostanában kijár nekünk. A javak bőségében sem lubickolunk éppenséggel. Akadnak ugyan nemzettársaink, akiknek van mit a tejbe aprítaniuk, általában azonban mintha növekedne a szegénység. Nemzetközi kimutatások próbálják bizonyítani, hogy Európa egyik legbúvalbéleltebb nemzete vagyunk. Ha még nemzet a nemzetünk. A francia például büszkén verheti a mellét, hogy őkelme egy nagy nemzet fia, ha a magyar ilyesmivel próbálkozna, fölvonnák a szemöldöküket Pozsonyban, talán még Kolozsvárott is. Ahol bizony nem is olyan túl könnyű magyarnak lenni. Legalábbis nem mindig tanácsos anyanyelvükön megpisszenni. Mi kéne nekik, a házatlan kódisoknak? Kérdik jogos fölháborodással, akiknek sérti a fülét a magyar szó. Olykor még némely szabadkaiakban is fölmerül ez a kérdés. Olyanokban, akik nemcsak élőszóban hangoztatják, de akár a falakra is festik, hogy ez itt Szerbia. Holott ezt mindenütt és mindenki tudja, és mégis.
Aki pedig ezt sem akarja jól az agyába vésni, az alkalom adtán kap a fejére.
Itt nálunk s másutt is, széles e Kárpát medencében.
De mert nem ismerjük teljes hosszában és szélességében az ungvári körülményeket, legjobb lesz, ha itthon maradunk, amíg lehet. Abban a tartományban, amelyben jókedv és bőség uralkodik. A bőség mindenekelőtt a sokszínűségben mutatkozik meg. Mert nemcsak nemzet él e hazában, hanem sok-sok nemzetiség is. Legalább huszonöt. Az úgynevezett őshonosokon kívül immár kínaiak, de mind több nyugati üzletember is sátrat ver nálunk, és családot alapít; hollandok, baszkok, norvégok, gazdagítva Vajdaság nemzetiségi palettáját, még inkább eleurópaisítva már így is kis Európának nevezett szülőföldünket.
Nemzetiségi bőségben tehát nincs hiány, remélhetőleg ez a bőség az elkövetkező évtizedekben még bővülni is fog dél-amerikaiakkal, indonéziaiakkal, malájokkal, hogy ők is a gyakorlatban tanulják meg, hogyan kell különböző nyelvű, szokású, vallású népeknek egymás mellett élniük toleranciában és jószomszédi viszonyok közepette.
Addig persze még néhány pofon elcsattan a szabadkai vagy a temerini éjszakában, olykor egy-egy hasba szúrás is megesik, csak csupán abból kifolyólag, hogy valakik épp akkor szólaltak meg magyarul, amikor ezek a szavak sértették azon járókelők fülét, akik nem győzik hangoztatni szóban és falfirkában, hogy ez itt nem Budapest.
Mintha minden magyarnak Budapesten lenne a helye. Pillanatnyilag mindnyájan még el se férnénk ott. Jócskán ki kellene bővíteni a várost, ám a kormánynak már annyi pénze sincs, hogy a megálmodott új kormányépületeket formába öntse.
Ilyen körülmények között nem lehetünk tele jókedvvel. Jókedv és a Világbank támogatása nélkül bőségre sincsenek kilátásaink. Ez még inkább megerősíti búvalbéleltségünket.
Mi itt a déli végeken élő kárpát-medenceiek immár csak abban reménykedhetünk, hogy Belgrád és Priština között a párbeszéd folytatódni fog és a tárgyalófelek egy olyan autonómiakoncepciót dolgoznak ki, amely érvényes lesz reánk, északiakra is (mert mi itt hol északiak, hol déliek vagyunk, mintha csupán nézőpont kérdése volna az egész, pedig nem az); tehát egy olyan közösségben fogjuk folytatni fönnmaradásunkat, ahol nem vágnak fejbe és nem szúrnak hasba csak azért, mert kirgizül szólalsz meg az utcán is. És ha ez mégis megtörténne, s mindenféle erőszak felkent ellenségei, a rend őrei ezt tízszeresen adnák vissza a gyűlölet apostolainak.
És akkor valóban jókedvvel telnénk meg, nem az égi, hanem a földi hatalom ajándékaként, a bőségről pedig mi magunk gondoskodnánk.
Nemzeti imánk is elveszítené aktualitását, legalábbis itt, a Duna--Tisza csücskében. Új himnuszra írhatnánk ki pályázatot, melyben arra kérnénk az Ég urát, hogy ments meg minket a kisebbségi sors áldásaitól.