Ternovácz Istvánt, az Újvidéki Rádió szerkesztőjét, a Kossuth rádió és a Vajdaság Ma hírportál munkatársát több évtizedes újságírói munkásságáért, azon belül pedig a tényfeltáró újságírói tevékenységéért — elsősorban a vajdasági magyarság ellen 1944/1945-ben elkövetett atrocitások kutatásáért — Keskenyúton Emlékéremmel jutalmazta a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944—45. Alapítvány kuratóriuma.

Beszélgetésünk elsősorban ennek az elismerésnek az apropójából készült, viszont kollégánkat korábban is megtalálták már a szakmai díjak, kitüntetések. 2007-ben Napleány-díjat, 2008-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét kapta, 2010-ben ő lett Az év parlamenti újságírója, 2011-ben Táncsics Mihály-díjat adományoztak neki, majd a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete emelte ki elektronikus sajtó kategóriában.  

* Mezőgazdasági mérnökként hogyan keveredtél az újságírás ingoványos talajára, és megbántad-e ezt a döntésedet?

— Korán akartam családot alapítani. Az apám azt mondta: akkor nősülsz, gyerek, ha majd a saját lábadon állsz. Gyakorló agrármérnökként nem kaptam munkát. Mivel az Újvidéki Televízió ösztöndíjasa voltam, ott léptem munkaviszonyba, ám nem tudtam megszeretni a tévézést. Viszont úgy lett, ahogy apám akarta, hétfőn kezdtem el dolgozni, és szombaton volt az esküvőnk. Ki is kaptam érte, hogy a lakodalom előtt kihúztam magam az otthoni felfordulásból. Néhány hónap múlva adódott egy újabb munkalehetőség. Éltem vele, azóta — immár harminc éve — az Újvidéki Rádióban dolgozom. Megszerettem a munkámat. Veled együtt — hiszen több éven át kollégák voltunk a rádióban — olyankor kerültem én is a mély vízbe, amikor, ha az ember pénzt akart keresni, nem volt érdemes újságírónak lenni. Nagyon kapálózni kellett, ha nem akartunk megfulladni. A háború, a mozgósítás, a gazdasági zárlat, az elvándorlás — mindezek a történések demoralizáltak bennünket. Az újságírásnak köszönhetően mégis olyan emberi élményekkel gazdagodtam, amelyeket máshol nem kaphattam volna meg. Három évtized távlatából már elmondhatom, nem bántam meg, hogy kényszerpályás újságíró lettem.

* Riportkönyved a vajdasági parasztüldözésről Pusztulj, kulák! címmel jelent meg, valamint társszerzője vagy a Temerini razzia című kötetnek. Keresed-e a „rázós” témákat, vagy azok találnak meg téged?

— Maguktól jönnek. Az újságírói pályafutásom kezdete Jugoszlávia szétesési folyamatának elindulásával esett egybe, aztán következett a többpártrendszer és az úgynevezett demokrácia, majd a háború. Kezdetben még előfordultak „dunnyogások” a tisztázatlan múlt kérdéseinek feszegetése miatt, később azonban a hatalmon levőknek ennél sokkal fontosabb dolgaik akadtak. De az is igaz, hogy az újvidéki belügyi titkárság a 2004-ben, vagyis a négy évvel Slobodan Milošević bukása után kiadott közleményében még mindig „fasiszta áldozatokként” kezelte a csúrogi dögtemetőben nyugvó, ártatlanul kivégzett magyarokat.

* Gyakran beszélgetsz politikusokkal. Van-e arra valami „recept”, hogyan kell ezeket az interjúkat készíteni úgy, hogy a hallgató is, az alany is, és te is elégedett legyél?

— Az újságírónak, annak ellenére, hogy készül egy-egy beszélgetésre, nem szabad görcsösen ragaszkodnia a kérdéseihez. Figyelni kell arra, amit a beszélgetőtársa mond, és ha az feldob egy labdát, azt illik leütni. Még akkor is, ha nem szerepelt az előzetes koncepcióban. Másrészt a rádió előtt ülők agyával kell gondolkodni. Néha a naivnak tűnő kérdéseket is meg kell fogalmazni, hogy minden hallgató megértse a lényeget. Egy-egy hosszabb stúdióbeszélgetésben általában két-három olyan kérdés van, amelyre mindenképp választ várok a politikustól, a többit az élet hozza. És még valami: jó interjút csak úgy lehet készíteni, ha az újságíró képes legyőzni a riportalannyal szembeni esetleges előítéleteit, és ha bele tudja képzelni magát a helyzetébe. Az empátia jót tesz, ha valóban meg akarjuk nyitni a beszélgetőtársunkat.

* Több évtizede vagy az újságírásban. Van-e elved, hitvallásod, melyet a munkád során követsz?

— Sosem törekedtem szenzációra és exkluzivitásra. Néha jön az magától. A kitűnni vágyás és a magamutogatás nem a zsánerem. Keresztényi alázattal végzem a munkámat. Ennyi. Ahogyan a szép emlékű Hornyik Miklós mondta: „A vajdasági magyar ember olyan, mint a temerini parasztember. Amikor esik az eső, hagyja, hogy essen.” Nem tartozom azok közé, akik el vannak szállva önmaguk teljesítményétől. Száz esetből talán egyszer érzem azt, hogy na, ez most valóban jól sikerült. A mi feladatunk bemutatni és lehetőleg megértetni, hogy mi történik körülöttünk a világban. Ilyen egyszerű.

* Huzamosabb ideje a Kossuth rádió munkatársa vagy — itthonról. Soha nem gondoltál arra, hogy elmenj, akár az anyaországba, akár messzebbre?

— Ahhoz túl gyáva voltam. Most meg már hova menjek. Ötvenhat éves koromra nagyjából kiismertem magam ebben a világban. Mélyen vannak már a gyökerek. Viszonylag jól érzem magam a bőrömben, és aminek örülök, hogy a három gyermekem közül eddig egyiknek sem jutott eszébe, hogy elmenjen. Persze, ha valamelyik ilyen ötlettel állna elő, nem erőltetném a maradását, viszont ez a téma szerencsére nem aktuális nálunk.

* A díjak eddig sem kerültek el, már szép gyűjteményed van. Hogyan viszonyulsz hozzájuk?

— Ahogy minden embernek, nekem is jólesik, ha megveregetik a vállamat. Tisztelettel átveszem, megköszönöm az elismerést. Utána, ha kérdeznek, válaszolok, elmondom, ami kikívánkozik belőlem, ám igyekszem mielőbb visszatérni a régi kerékvágásba, és nem rázni a rongyot.

* Nemrégiben a Keskenyúton Emlékérmet vetted át, melyet a tényfeltáró újságírói tevékenységedért kaptál. Nálunk, a vajdasági magyar médiapalettán ritkán — vagy inkább szinte sohasem — találkozunk tényfeltáró újságcikkel. Mi a véleményed erről a műfajról, és te tényfeltáró újságírónak tartod-e magad?

— A díjátadó ünnepségen elmondtam, nekem nincsenek hozzátartozóim a tömegsírokban, viszont úgy gondoltam, a tényfeltárás, az igazságkeresés útján nekem is tennem kell valamit, mert nem élhetem le úgy az életemet, hogy csak közhelyszerűen tudósítok. Az a célom, hogy hagyjak is valamit magam után. Abban az értelemben tartom magam tényfeltáró újságírónak, hogy például éveken át spájzolom azokat a sajtóban föllelhető forrásanyagokat, amelyek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy megértsem, miért csigalassúságú a nemzetek közötti megbékélés a térségben. Arra jöttem rá, hogy amíg az 1944/1945. évi magyar és német áldozatok emlékére több tucat emlékművet, márványtáblát, keresztet emeltünk itt, Vajdaságban, addig a 200 000-re becsült, ártatlanul kivégzett szerb értelmiségiek, gyár- és földtulajdonosok, valamint kisiparosok Szerbia-szerte fellelhető tömegsírjai közül alig néhányat jelöltek meg. 2000-ig Szerbiában egyetlen megemlékezést sem szerveztek számukra, holott Vajdaságban az első ilyen nyilvános rendezvényre már 1990-ben sor került Temerinben. Tudtommal csupán egy emlékhely, emlékkápolna épült egész Szerbiában, mégpedig Szabácson, a Száva-híd tövében, ahonnan 1944 őszén a kommunisták a folyóba géppuskázták a helybéli szerbeket. Meggyőződésem, hogy amíg a szerbségen belül nem megy végbe a történelmi megbékélés, addig ez más nemzetek irányában még nehezebb folyamat lesz. Szerencsére magyar—szerb vonatkozásban ezen a téren élen járunk.

* Mit tanácsolnál a fiataloknak, akik most kezdenek újságírással foglalkozni? Vágjanak bele, megéri ezt a pályát választani?

— Akinek van vénája hozzá, csinálja. Én egyszer sem mondtam a lányomnak, hogy legyen újságíró, mégis zsurnalisztikára iratkozott, és ott szerzett diplomát. Aki viszont belevág, annak jó, ha időnként van hová elmenekülnie. Én például a méhészetemben vagy a horgászcsónakomban próbálom feltölteni a tartalékaimat.