Egy évtizedig tartó politikai alkudozás után néhány éve újra az aradi Tűzoltótéren áll a Szabadságszobor. Mindenképpen örömteli hír ez, még akkor is, ha néhány méterrel tőle a tér természetességét egy román - modern stílusban épült (értsd: betonból készült) - diadalív rontja meg, mintegy képletesen üzenve, hogy hiába a szabadság, ha a győzelem a miénk...
Az október hatodikai gyásznapon erről nemigen ildomos beszélni, a diplomáciai testületek, pártok, államfők közösen koszorúznak Aradon, s elhangzanak évről évre - immáron szabadon - a nagyjából egy kaptafára íródott beszédek, a múlt értékítélete, örökségének számbavétele: az összefogás, a közös történelmi múlt, a megkésett szegedi megbékélés és természetesen a szép, közös, európai jövő.
A lényegi kérdés viszont valahol elsikkad: mire is emlékezünk tulajdonképpen? A forradalomra, mely a modernizáció szükségleteként - megkésve, de végül is - lebontotta a magyar feudális társadalom utolsó maradványait, s teret engedett a polgárosodásnak? Vagy a szabadságharcra, a független Magyarországért vívott küzdelemre? Vagy a nemzetek születésére? Vajon mindaz, ami 1849-ben elbukott, 1867-ben a maga keréktörőivel együtt végül is megvalósult-e?
Nehéz kérdések ezek, az ember - ha jobban belegondol - hirtelen nem is tud mit felelni rájuk. Minden összemosódik: az akkori liberalizmus nem az volt, mint a mai. Az akkori polgárosodást nem úgy értették, mint ma. Az eszmék és eszmerendszerek is teljesen más értékrenden alapultak, mint ma... Órákig, hetekig el lehet akár most is vitatkozni a klasszikus ,,Kossuth, vagy Széchenyi? kérdésen - kinek-kinek a szájíze szerint.
A magyar közgondolkodásnak talán egyik hiányossága az, hogy 1848/49-cel kapcsolatban a mai napig nem nagyon akar, nem nagyon tud mit kezdeni a nemzetiségi mozgalmakkal. Azzal a ténnyel, hogy az akkori országban - a Habsburg és az orosz intervenció mellett - gyakorlatilag polgárháború dúlt az egy államban élő népek között. A reformkorban nemcsak a magyar nacionalizmus bontotta ki zászlaját, hanem a szlovák, a román, a szerb is.
A tanulságok levonása a politikai elit részéről sajnos 1867 után is felemás volt e téren. Míg az emigrációban élő Kossuth a kérdéssel kapcsolatban alternatívaként vázolta a Duna menti népek konföderációját, addig a honi ellenzék és kormányzat a kisebbségi politika klasszikus európai modelljét követte - minden engedékenysége ellenére. Hogy kinek volt igaza, szintén nehéz megválaszolni. 1920 mindent megakasztott, az egykori Monarchia felbomlott, helyét átvették a nemzetállamok, amelyek viszont csak nevükben voltak azok. Etnikailag, vallásilag ugyanolyan kevertek voltak, mint a gyűlölt, megvetett Monarchia.
Így látjuk mi, de hogyan látnak minket ők? Szerb, román, szlovák nézőpontból hogyan lehet mindezt közös nevezőre hozni a magyarral? Kinek kell a következő lépést megtennie az objektív múlt, a másik szemszögének megértésére? Nekik vagy nekünk? Kérdések és kérdések, melyekre igen nehéz megadni a helyes, higgadt és őszinte választ.
Az impériumváltások, az ötven évig tartó kelet-európai diktatórikus rendszerek után Európa keleti része is az integrációt éli. Tegyük hozzá: a Nyugattal való integráció évtizedeit. Nemsokára újra közös lesz a vámhatár, egységes lesz a monetáris politika, a valuta, pár hónapon belül a vízumpolitika is. (Ez utóbbit, mi kívülrekedtek - akik szintén Aradra emlékezünk - a saját bőrünkön érzünk már most, napról napra.) Előbb vagy utóbb - lehet, hogy még a mi életünkben - bekövetkezik a nemzetállamok felbomlása, hogy a helyüket a gazdasági szükségszerűség mentén létrejövő régiók vegyék át.
Ebben a nagy egységesülésben - amikor lassan, de biztosan a nemzetek Európájának helyét a közös európai tudat váltja fel - mi itt állunk a szomszéd népekkel együtt értetlenül a közös múltunkkal szemben. Mert valahogy klisészerű, valahogy hamisan csengő a megbékélés szólamait hangoztatni, közösen emlékezni, koszorúzni, amikor a történelmi szembenézés egyik oldalról sem történt meg teljesen. Valahogy szürkének hat a Tűzoltótéren a Szabadságszobor a diadalívvel, a Beneš-dekrétumok újraszentesítésével. Valahol valami nincs rendben, ha ,,tudom, hogy mit tettél egykoron vélem...
A ma embere már nem tud úgy lelkesedni, mint a múltban élő. Semmiért sem. Csak gyűlölködni. Úgy tűnik, a szabadsága, szabadságvágya sem több már puszta illúziónál. A Nyugattal való egységesülésben a szellemi eggyé válás még igen messze van. Jó lenne nem csupán egy alkalomra való közös szólamot szólni románnak, magyarnak, hanem talán végre együtt is gondolkodni - közösen. Minden különbözőség, minden nehézség ellenére. Aradon, Budapesten, Pozsonyban és Bukarestben. Szabadkán, Eleméren, és ismét csak Budapesten.